A színház első évében játszottak mindenfélét. Operettet, zenés vígjátékot és prózai darabot. Évi mérlegét a színházigazgató így húzta meg: előadtam tizenkét darabot, és nem nyúltam kártyához kétszáztizenhét nap óta.
Eleinte elég döcögősen indult, mivel a közönséget visszatartotta a sok rémhír a színház tűzveszélyességéről. Ezeket a félelmeket tovább táplálta az ugyanezen év decemberében a chicagói Iroquoise színház égése, amelyben 200 ember elpusztult, s amelynek hatására a belügyminiszter itthon a színházak tűzbiztonságának vizsgálatát és állandó ellenőrzését rendelte el.
A Király színháznál ugyanakkor éppen a vízzel volt a gond a nyitás utáni időkben. Ugyanis annyira nedvesek voltak a falak, hogy már a harmadik előadás után egész széksorokat kellett eltávolítani az erkélyről, mert a közönség ruhája átázott azokban ülve.
De azért volt bevétel és a színészek pontosan megkapták gázsijukat. S ami rendbe hozta a bevételi naplót az megint Beöthy fifikáját dicséri. Az operett két, egymást vérmesen gyűlölő és rivalizáló csillagát Küry Klárát és Fedák Sárit beállította az Én, te, ő francia vígjáték (Heltai tette át magyarra) két vezető szerepére. Tódult a közönség, a vetélkedő primadonnák csatájához a publikum előre elkapkodta a jegyeket.
Az első szezon utáni nyári szünetet Beöthy lázas tervezéssel töltötte. Új darabot keresett, ám akármennyit olvasott is el, egyik sem tetszett neki igazán.
A Bob herceg sikeres fiatal szerzői Huszka/zene – Bakonyi és Martos librettisták mint miniszteriális különítmények – ahogy a kávéházi berkekben emlegették őket, kisajátították az operettszínpadokat. Huszka Jenő és Martos Ferenc polgári foglalkozására nézve akkor ugyanis a kultusz – Bakonyi Károly pedig a földművelésügyi minisztériumban titkároskodott.
Huszkának és Bakonyinak már a szegedi gimnáziumi idejükig visszanyúló sorsközössége -még sokáig lakótársak is voltak – szoros kapcsot teremtett művészi ambícióik terén is.
Így adódott, hogy a magabiztos, meglehetősen erőszakos Bakonyi, aki épp egy János vitéz adaptáción dolgozott, felszólította barátját ahhoz zene komponálására. Ezúttal azonban Huszka nem ért rá, és elutasította a feladatot.
Beöthy sem gondolta, hogy ez a mű hozná meg az áhított sikerdarabot a Király színház új szezonjához.
A daljáték hányódott, nem akadt hozzá muzsikus.
Egészen addig, míg egy iskolai amatőr előadáson Huszka és Bakonyi fel nem figyelnek valakire, akinek Csipkerózsika című zenés játékát a növendékek előadják.
Kacsóh Pongrác a neve, senki nem hallott még róla, s kérdésükre, hogy hol bujkált eddig, kiderült, hogy a Tavaszmező utcai gimnáziumban fizikát és számtant tanít, s szabadidejében az elektromos rezgésekről, konszonanciákról és disszonanciákról ír tudományos értekezéseket.
Egyébként ugyanabban az évben született, mint Beöthy (1873.), s a kolozsvári egyetemen szerzett bölcsészetdoktori diplomáját természettudományi szakon summa cum laude végezte. Muzsikusi képzettséget is nyert a kolozsvári konzervatóriumban, s a fővárosban tanári állása mellett szerkesztette a Zenevilág című szaklapot is. Az iskolai bemutatón előadott dalművéből már készen átvehetőnek találtak több melódiát. Köztük a Megálmodtam réges-régen című dal taktusváltás nélkül került át a János vitézbe, Jancsi búcsújaként Iluskától.
Kacsóh ugyanis meghatottan és boldogan vállalja a feladatot, s kevesebb mint öt hónap alatt megírta hozzá a teljes zenét. Bakonyi az első elutasítás után protektort keresett, akire 
Beöthy hallgat. S Heltaihoz fordult, akit egyébként is már korábban
– nehezen – rávett arra, hogy írjon verseket a leendő dalbetétekhez. (Heltairól érdemes a mindig ragyogó Nyáry Krisztián párperceseket elolvasni, melyet itt találtam meg: http://www.avasi.hu/?q=node/267 )
Heltai valószínűleg nem bízhatott a sikerben, s a szokásos tantiem helyett, egy összegben, örökáron – felvonásonként 100 koronáért vállalkozott a megverselésre. (Fedák Sári egy esti felléptéért többet kapott.)
Tantiéme (fr. — tantjém)—• írói tiszteletdíj, a szerző százalékos részesedése a teljes bevételből. Az irói-díj Magyarországon eredeti daraboknál az előadás bruttó bevételének a tíz százaléka. A fordításért vagy fix összeget kap a fordító, vagy operett fordításoknál a bruttó bevétel 1 százalékát esténként. (A tantiéme eszméje Holbein Franz bécsi burgszinházi igazgató érdeme. Az első író, aki tantiémet kapott Halm Friedrich volt, aki a „Sampiero” c. darabjáért vette fel. Ezt bemutatták 1844 jan. havában. (5-ször került színre.) A „Pesti Hirlap” 1886. okt. 1. azt írja, hogy a tantiéme rendszert von Hülsen Botho báró berlini színházi intendáns honosította meg. A magyar tiszteletdíj kifejezést Döbrentei Gábor alkotta. – Forrás: Magyar Színművészeti Lexikon 1929-31
Heltai közbenjárására aztán Bakonyi elvihette a szövegkönyvet Beöthyhez, aki egyetlen éjszaka elolvasta, s másnap hívatta a szövegírót, hogy közölje, előadja a darabot. Először viccnek hitte a Kacsóh szakmai hátteréről elhangzottakat, ám mikor az zongorán bemutatta neki melódiáit, megtört minden ellenállása.
De nem akadt senki a színháznál, aki ne így reagált volna, és nem akarta volna lebeszélni Beöthyt a színrehozatalról. Tény, hogy az ő merészségére volt szükség a darab színpadra állításához, mert igazából csak a bemutató után fedezték fel, mennyire belesimult a mindennapok felerősödő magyaros-nemzeti hangulatába. Amit viszont Beöthy tudott, hogy a színház egyre súlyosbodó anyagi helyzetében ezzel a darabbal állnak- vagy buknak.
A zenében nem talált hibát, de a szövegkönyvet átdolgozta. Jeleneteket cserélt fel, új képeket íratott a daljátékba, a harmadik felvonást teljesen átalakíttatta. Szokása ellenére, minden próbán részt vett, s noha névlegesen Bokor József volt a rendező, ő állította be a darabot.
Amit Petőfi az 1840-es években ilyen nyíltan nem tehetett volna meg, a librettóban hangsúlyozott a mű nemzeti jellege, melyhez tökéletesen illeszkedtek Heltai ragyogó, Kacsóh muzsikájának hangulatától átitatott versei. Látványos, az első felvonást nyitó toborzó jelenetben a nemzeti zászló felpántlikázása, a francia király torz operettfigurájában könnyű az áthallás a hetven év feletti, ugyancsak kevés hadvezéri sikerrel büszkélkedhető Ferenc Józsefre. Mindezek beletaláltak a korszak politikai-szellemi légkörébe,
a megerősödött magyarság nemzeti öntudatába.
Bagónak Petőfinél nyoma sincs, mégis alakjában a Petőfitől örökölt népszínműhangot folytatják. Az ő figurája készteti Beöthyt az eredeti befejezés megváltoztatására, amikor hőseit (a furulyaszó hangjára) visszavezeti tündérországból szülőfalujába. Az érzelmi szálakat Bagó mozgatja, figurája kiemelésével Beöthy a közönséghez szól. A szöveg érzelmi hangsúlyai és a zene is speciálisan magyar.
A zenei betanítás a karnagy, Konti József feladata lett volna, ám ő ebben az időben már kissé ellustult, későn járt be, s hamar ebédelni indult, s ráhagyta a munkát a zeneszerzőre. Ám amit a muzsikus felépített, azt az ügyetlen korrepetitor úgyszólván lerombolta.
A zene elhalványodott, az énekszámok unalmas, lassúak lettek – a színészek csüggedtek. Fedák Sári, aki még ekkor is Rákosi Szidinél lakott, elpanaszolta, hogy az egész dolog hibás. 
Azonnal eljutott a riadólánc a direktorhoz, aki beülve a zeneszobába pillanatok alatt látta a bajt, s Kontiért szalasztott. Fedák Sári így ír erről:
“Az öreg Konti szétszórta az egész zenét, és feje tetejére állította az összes tempókat. Könyörtelenül keresztülgázolt az egészen. Remek látvány volt, amikor egy-egy ilyen generális tempóváltozást csinált,”
http://gramofononline.hu/1042115805/furulya_nota
Félóra múlva kialakult az igazi János vitéz. Most látszott csak, milyen remek muzsikát komponált a furcsa számtantanár, s a polyák Konti adta meg hozzá a tempót, a magyaros hangzást, mesteri tudásával.
Izgalmak természetesen adódtak a szereposztásnál is. Az Beöthy számára nem volt kétséges, hogy megint Fedák Sári lesz a fő primadonnája. Eleinte még kettős szereposztást is szánt neki, mind Iluskát, mind a francia királylányt vele gondolta eljátszatni.
Innen aztán a különböző források eltérnek egymástól. Egyik szerint Fedák Sári elolvasván a szövegkönyvet lelkesen elvállalta a szereplést, de: teljes döbbenetére az érintetteknek közölte, hogy ő lesz Kukorica Jancsi. A Kellér Andor féle változat szerint meg Beöthy döntött úgy, hogy ezúttal “gatyás” szerepet kap, ami ellen állítólag Zsazsa – mert hogy ez volt az általánosan használt és elfogadott beceneve – jelentette ki, hogy ő afféle lobogó kimondhatatlanban nem jelenik meg a közönség előtt. Ragaszkodott továbbá ahhoz, anélkül, hogy meghallgatta volna a zenét, hogy azt Huszka Jenővel írassák meg.
Hosszú huzavona után aztán megegyeztek, s kiosztásra került a többi szerep is.
Egy ifjú, kezdő szubrett, Medgyaszay Vilma lett Iluska, a francia királykisasszonyt Szamosi Elza, Bagót Papp Miska alakította. Általában. Azonban Beöthy óvatosságból betaníttatta a szerepeket mással is, így amikor pl. Zsazsa már elbizakodva, vagy ereje kipróbálása céljából egyszer lemondta az előadást, neki szeme sem rebbent, s máris beállította
Papp Miskát János vitéznek, Bagót pedig hol Környei Béla, majd később Király Ernő is helyettesítette. Medgyaszay Vilma Iluskáját pedig, főleg a délutáni előadásokon, gyakran alakította egy színiiskolai növendék, Gyenge Anna – aki később Anne Roselle néven a New York-i Metropolitan Opera híres énekesnője lett.
A Király színház nagy gonddal készült a premierre. Az Operaház főfestőjének, Spanraft A. Ágoston műhelyében készültek a díszletek. Tündérország eleven életét
balett-karral oldották meg.
Csepreghy Ferencné Rákosi Ida ízléssel tervezte meg János vitéz ruháit. Kukorica Jancsi hímzett, lobogó ujjú inge és gatyája felett pitykés mellény és gazdagon díszített posztószűr pompázott. Fedák Sári mezei virágos és árvalány-hajas kalapját, karikás ostorát, dohányzacskóját és furulyáját a színészóriástól, Ujházy Edétől kapta.
Nyalka, gyöngyökkel díszített huszár uniformisa valószínűsíthetően nem csak a színpad, de a primadonna sztárallűrjeit is már figyelembe vette.
A főpróbát végignézte a színházban vendégszereplő Sarah Bernhard és társulata, s noha egyetlen szót sem értettek a számukra egzotikus darabból, de a szemük könnyes lett.
S az 1904. november 18.-ára tett bemutató kirobbanó sikere még az alkotókat is meglepte. A parlamentben éppen ezen a napon zajlott le a botrányba fulladt zsebkendős szavazás,
s a nemzeti ellenállás – a véderő törvény /közös hadsereggel szembeni magyar hadsereg kiállítás és magyar vezényleti nyelv, nemzeti szimbólumok használatának igénye – érzelmei friss hullámokat vetettek, erősen áthatva a közhangulatot is. Amikor Fedák Sári belépett a színpadra, karikását elpattintotta, s elhajította árvalányhajas kalapját, s még egy hang sem hagyta el a száját, máris felzúgott a tapsvihar.
http://gramofononline.hu/1219796781/jancsi_belepoje_a_janos_vitez_c_daljatekbol
Beöthy már az első szünetben felszaladt a színpadra és csak ennyit mondott:
Na a haza meg van mentve. Aztán sorra járta a színészeket, kinek a fizetését emelte fel, kinek a szerződését hosszabbította meg, egyszóval, ahogy mindig, spontán és gyorsan reagált, s adakozott.
Fedák Sári annyira meghódította a publikumot, hogy még az sem számított, hogy énekelni nem tud. Többé nem a szárnyaló énekhang volt a fontos, a cukrozott női ideált felváltja a talpraesett, természetes modor, – nála ehhez még a kissé vidékies akcentus is hozzájárult, amelyhez egész életében ragaszkodott – továbbá a szinte akrobatikus tánckészség, s a sejtető pikantéria – amiket maradéktalanul hozott. A hangot pótolandó, emlékirataiban elárult műhelytitka:
“félig prózát mondani ének alatt, átvenni beszédben a hangnemet, melyben énekelni kellene, de csak prózára telik – higgyék el nekem, hogy tudomány…”
A férfiak kiguvadt szemmel nézték, a nők izgatottan utánozták. A sok lelkes sajtócikk helyett mellékelem egy női szemtanú, Dénes Zsófia visszaemlékezésének részletét – s mint fennmaradt, még Ady sem tudta kivonni magát hatása alól. Számos versben zengte meg ő is Fedák Sárit, de itt most publicisztikájából idéznék néhány sort:
” Ne tessék gúnyolódni és tessék örülni, hogy a dalos, a vidám, a pajkos, a félmelankóliás, a siheder kedvességű, egészségesen érzéki, vidám, könnyű magyar Múzsa is elküldte nekünk az ő új magyar Fedák Sáriját…”
Úgy tűnik az általános eufóriában csak egy ember érezte magát becsapva: Heltai Jenő. Az előadás után számtalanszor színpadra hívott szerzők között nem jelent meg. Pedig ott volt a jobboldali első páholy mélyén,
s midőn a közönség felfedezte, zajosan követelte őt is a színpadra.
S amint múlt az idő egyre inkább érezhette, hogy mennyire rossz üzlet volt örökáron eladni munkáját.
A szerzők mind vagyonosodtak, a Király színház megszabadult nyomasztó terheitől, Beöthy busásan fizette tartozásait, kamatostul, s Fedák Sári gázsijából Tóthszerdahelyen 350 holdas földet vásárol kúriával, s már 1905. első napjaiban saját gépkocsiján robogott a pesti utcákon, lévén az első autótulajdonosok egyike a hazában.
Az első táblás ház a huszadik előadás után volt, azután megrohamozta a közönség a
Király színházat. Minden este pótszékeket állítottak be. A szezon végéig a János vitézt játszották, összesen 165-ször léptek vele színre, amire a magyar színházi életben még nem volt példa, s természetesen az új szezont is ezzel indították el.
Az addig lezajlott 165 előadást 148 nap alatt 199.200 ember nézte meg.
A zongorakivonaton kívül a füzetes kottákból elfogyott 43.800 példány, a dalszövegekből a rikkancsok eladtak egymillió példányt!
Érdemes megnézni az 1904. évi színházi szezon kezdete előtt megjelent újságcikkben a Király színházról szóló passzust:
Hát probléma a János vitéz bemutatása után csak A danzigi hercegnővel volt, mivel ott kötbér kötelezte az igazgatót a bemutatásra. Küry Klára alakította a címszerepet, de az operett alig vánszorgott el az első huszonötös jubileumig, s véglegesnek tűnt, hogy a korábbi bájdús közönség kedvencet legyőzte a merész, nyers Zsazsa.
Dénes Zsófia – Úgy, ahogy volt és... c. könyvéből az egész
Fedák jelenségről egy közvetlenebb, s a kor teljes hangulatával mélyen átitatott kép bontakozik ki a Fedák című fejezetben. Kis szerencsével ezen a linken kinyithatók azok a mutatvány oldalak (nem teljes, de így is maximálisan élvezhető), amit a könyvből az interneten találtam. Kicsit felfelé kell pörgetni az oldalt, a bejegyzés elejéig: Fedák
Az egyetlen igazán szomorú esemény ebben az időszakban, hogy
a zenei sikert nagymértékben elősegítő kedves karnagy, Konti József súlyosan megbetegszik. Hiába Beöthy gondoskodása, mellyel a balatonfüredi szanatóriumban elhelyezi, néhány hétre rá, 1905. október 23,-án meghal.
A János vitéz bármilyen megrázkódtatást könnyen kibírt. Előadásaira a színház mindig megtelt, s dőlt a pénz. Akkoriban jelentette ki Hevesi Sándor, hogy a János vitéz a legnagyobb magyar siker Az ember tragédiája után.
A kétszázadik előadás bankettjén Beöthy diadala fényében csillogott. Még soha ilyen sikerszagú, körülcsodált nem volt, mint ezekben a napokban, alig három évvel a kínos emlékű törvényszéki tárgyalás után. Ebben a botfülű emberben rejtelmes érzék volt a zenei tehetség felismerésére. Beöthy az egyetlen kincskereső és kincstaláló volt ebben az időszakban, a többi színigazgató nem kutatott új értékek után, csak márkázott íróban, zeneszerzőben, művészben bízott.
Fedák Sári ténylegesen ezzel a dalművel robbant be igazán, de a siker később Fedák nélkül sem maradt el. Nem volt kisebb szenzáció Kukorica Jancsi szerepében az első férfiszínész, Horváth Kálmán fellépése sem (1905. augusztus 16.). A premiert követő néhány hónap alatt huszonkilenc vidéki színház vette meg az előadás jogát, s a Király színházban, Beöthy igazgatósága alatt összesen 689 alkalommal játszották.
1913-ban Bécsbe is elvitték a produkciót, ahol 2 hétig vendégszerepeltek vele.
A János vitéz nemzeti tematikájával és dallam világával az első olyan magyar operett, amely túllépett a francia és bécsi operetteket utánzó műveken, s a Király utcai színpadtól eljutott a Magyar Operaház deszkáira is.
Időtállóságát bizonyítja, hogy a mi korunkban is még szüntelenül felújítják, s a határainkon túl is időről- időre találkozhat vele a közönség.
Ebben a fejezetemben a már állandó segédkönyvként használt Kellér Andor könyv mellett nagy hasznát vettem Bódis Mária: Két színházi siker a századelőn című, 1984. évben megjelent tanulmányának.
A Király színház története tovább folytatódik….
Fölöttem a felhő 