Rigai szecesszió (Baltikum 3)

Nagyon sok rajongó szecessziós tárgyú bejegyzésem született már ezeken az oldalakon. Ám színhelyeim többnyire Budapesten voltak, s elsődlegesen Lechner Ödön remekeit foglalták magukba.

Lágy, hajlított formák, kicsit átlényegített magyaros motívumok, sok indával, kaccsal, s mindenek előtt színesen. Gyakori a pirogránit, színes Zsolnai cserepek alkalmazása, illetve az épületeknél egyszerű alapanyagok, mint a tégla felhasználása. De ide tartoznak az aszimmetrikus formák, egy épületen belül is sokféle anyaghasználat, a jellegzetes ívelt (elágazó) fa betétes ajtó- és ablakkialakítások (Bedő ház), kovácsoltvas kapuk (erkélyek, lépcsőházak, vagy a Gresham palota pávái) – a Róth Miksa üvegek, s ehhez alkalmazkodik a Gesamtkunst jegyében a belső berendezés. Lechner kortársai helyenként szívesen díszítik épületeik homlokzatát aranyozott ornamentikával (Spiegel féle Lindenbaum ház, vagy pl. Török bankház), míg Lajta Béla művészetével már tovább mutat az art deco felé, s a
Kós Károly – féle vonulat a nemzeti romantikára épít. Rajtuk kívül is számos kiváló szereplője van a magyar szecessziós színtérnek, akiket itt most nem célom felsorolni, de majd mindegyiknek megvan a sajátos stílusjegye.

Ami Rigában szemünk elé tárult, alig hasonlítható máshoz. Kivétel csupán ott is a nemzeti romantikához kapcsolt ága, amelyet a szakirodalom szerint ők a finnektől vettek át, de a hasonlóság letagadhatatlan a nálunk pl. Árkay Aladár épületeihez, vagy a már éppen említett Kós vonalhoz.

Hát erről beszélek.

A láb földbe gyökerezik, a lélegzet elakad.

Micsoda fantasztikus megoldása ez a középrizalit fölötti pártázat lezárásának!
Én emlékeimben csak az amerikai elnökök sziklába (Rushmore hegy 1927-41.) vájt hatalmas méretű arcmását tudom hozzá párosítani. Az emberi profil ilyen nagyméretű ábrázolását (önmagában- nem egész alakos, v. szobor) nem tudom agyamból előhívni. De tetszik, nagyon tetszik. Kellően decens hozzá a kék szín is (amihez Lechner is csak igen ritkán – a Földtani Intézetnél, és a Pozsonyi Kék Templomnál – nyúlt), a többi díszítő elem pedig többé-kevésbé megtalálható egyéb szecessziós műveken (páva, bagoly, maszkok, növényi ornamentika, kovácsoltvas kapu) is. Bár az ablakok nagyon is egyformák, és szabályosak – csupa derékszög -, legfeljebb díszítő keretezésük ívelt.

S a ház maga is nagyon szögletes, inkább a bécsi, Otto Wagner féle stílus, amely a (sima) homlokzat dús díszítésével operál. Ugyanakkor Wagner jellegzetesen mintákkal (szegecsekkel – Postsparkasse), színekkel (majolikaház) teszi mozgalmassá frontjait, itt viszont rengeteg az épületszobrászati elem, ami dússá és izgalmassá teszi a házat.
De, számomra hiányzik a szecesszió kvintesszenciája : sehol egy Victor Horta – féle görbület, Antoni Gaudi organikus hullámvonalairól már nem is beszélve.

De hát ki is ennek az egyéni kézjegyű, szinte túláradó díszítő szobrászatú rigai szecessziónak a szülőatyja?

Bizony nem más, mint a számunkra elsősorban a Patyomkin cirkáló filmrendezőjeként ismert Szergej Eisenstein apja, Mikhail Osipovich Eisenstein, aki Riga főépítészeként szinte “hobbiból” tervezte meg azokat a remekműveket, amelyek ma a rigai szecessziót világhírre, s Rigát az Unesco világörökségi listájára segítették repíteni 1997-ben.

Mikhail Eisenstein 1867 -ben egy balti német zsidó családba született Szentpéterváron, anyai ágon (emlékei szerint, okmányokkal nem bizonyítottan) svéd felmenőkkel. A szentpétervári egyetemen szerzett építészmérnöki diplomájával (1893.) Rigába költözött.

Riga népessége éppen ebben az időben robbanás szerűen, mintegy ötszörösére nő, s  a fontos balti tengeri kikötőváros gazdaságilag és iparilag addig nem látott növekedést produkál. A régi városfalakat lebontják, hogy helyet teremtsenek a terjeszkedni akaró városnak.

Itt, a város szolgálatában csinál karriert Eisenstein, amely során az állami tanácsos címig viszi, ezzel kiérdemelve egyben a méltóságos úr megszólítást is. Az orosz
Julia Koznyezkajaval kötött házassága alkalmával áttért az ortodox hitre, s gyermekük Szergej, 1898-ban jött a világra Rigában.
Viharos együttélés után 1909. évben elváltak. Julia visszamegy Szentpétervárra, s a gyermek az apjánál került elhelyezésre, akinél a középiskolái befejezéséig él.
A világháború aztán elválasztja őket egymástól. Míg a gyermek a szovjet rendszer és forradalom hívévé válik, az apa éppen ellenkező meggyőződésében kivándorol Németországba, s ott is hal meg 54 évesen 1921-ben, s a Berlin – Tegel-i ortodox orosz temetőben temetik el.  Szergej apjáról gyermekkori visszaemlékezéseiben mint despotáról szól, s legtöbb negatív filmhősébe beépíti apja, általa gyűlölt jellemvonásait.

Az épületekről azonban számunkra nem egy merev, fantáziátlan ember képe süt át, sokkal inkább találónak érezzük egy német nyelvű lap szellemes szócsavarását, hogy egy őrült zseni, vagy egy zseniális őrült?

Mikhail Eisenstein 1900-ban járt a Párizsi Világkiállításon, ahol mint tudjuk a szecesszió bevonulót tartott, s a látott stílus őt is teljesen magával ragadja. Végül is egy gazdag ügyvéd barátja, Lebegyinszkij tanácsára kezd bele – kínosan precíz rajzaival – a háztervezésbe, s születnek meg keze alatt a fantasztikus ornamentikájú házak, súlypontilag az Alberta-, Elisabetes- és Strelnieku utcák (iela) vonalán, zömében az igen rövid, 1901- 1905. közötti periódusban.

Eleinte a klasszikus és historizáló stílushoz szokott rigaiak őrült cukrászmesternek titulálják, ám lakóházaiban a lakások igen gyorsan elkelnek, s első perctől nem maradnak üresen. A gazdagodó polgárság szívesen hivalkodik házai megjelenésében is tehetősségével, s ezeken, a század eleji nagyfokú formai szabadságban épült lakóházakon, még erősen látszik az életöröm, a szépség keresése és szeretete. Eisenstein mai, belül modernizált és kívül-belül rekonstruált lakásainak négyzetmétere 3-6 ezer Euró között mozog, ám szinte sosem áll rajtuk az eladó tábla.

A fent bemutatott kék-fehér mintázatú háza egyike azon három rigainak, amely a világ legszebb 100 szecessziós háza védettségi listáján szerepel. S most még megmutatom Nektek a Riga szecessziós negyedének másik nevezetes utcáját, az Albert püspökről elnevezett utcát, ahol önmagában csak Eisenstein 5 házat (2a sz.-1906-ban, 4. sz.-1904.; 6.sz.- 1904.; 8.sz.-1903.; 13.sz.-1904.)  épített.

S mindjárt itt, az elején egy Eisenstein-i specialitás. Meglátásában az épületnek, mint művészeti alkotásnak nem eleme a tető, azt nem kell az utcáról látni, ezért magasra felhúzza épületei homlokzatát. (Lechner Ödön ezzel szemben külön díszként alkalmazza a gyönyörű, színpompás, Zsolnay pirogránit cserepekkel fedett tetőket- gondoljunk csak pl. a Postatakarékpénztárra, az Iparművészeti Múzeumra, vagy a Kőbányai Szent László templomra.)

Ezen épületén is felvonultat a szecesszió meghatározó elemeiből jó párat. A korabeli régészeti felfedezések, a feltárt ókori épületek (egyiptomi, asszír-perzsa) mindenütt szenzáció számba mentek – s szfinxek, harcosok, mítoszi hősök, lámpahordozók jelentek meg az építészet újkori elemtárában is. Itt a lámpahordozó és harcosok figurája is ötvözve van a szecesszió általános szépségideáljával, a női alakkal. A maszkok vagy a görög színházra, vagy a legendák/babonák rosszat elűző szörnyeire vonatkoztatott dekoratív motívumok.

S ezután még éppen tatarozás alatt levő két ház között áll az Alberta 4. számú épület, az eddig látottak közül az első, ami az én fogalmaim szerint is a leginkább szecessziós stílusban fogant, s a fent említett 3 kiemelt védelmet élvező 100 szecessziós épületből a második.

E házban lakott maga Eisenstein is, és – tessék megkapaszkodni, itt volt a legutóbbi időkig Magyarország nagykövetsége! Aztán egy új nagykövetnek valami miatt nem tetszett – Riga második legszebb szecessziós épülete – s elvitte a Nagykövetséget pár utcával odébb.

De azért nem értem. Lehet, hogy valakinek nem ízlése egyik-másik építészeti stílus. De a nagykövetségi épületek mindenkor magyar felségterületet képeznek, s a magyar állam tulajdonát képezik. Innentől pedig egyáltalán nem mindegy, hogy pl. Rigában vélhetően az egyik legértékesebb ingatlan tulajdonáról mondunk-e le, miközben a környéken nyüzsgő képviseletek egyike-másika néhány helységes irodával kell megelégedjen, ahogy azt ugyanitt magunk is láttuk. Klebersberg Kunónak pl. elévülhetetlen érdeme, hogy Rómában a magyar kultúra számára megszerezte a Falconieri palotát, a barokk nagy építőmesterének, Francesco Borromininak a művét.

Vagy saját előéletemből: a berlini Magyar Nagykövetség és Kereskedelmi képviselet igen előkelő helyen, az
Unter den Linden jobb sarkán, közvetlen a Brandenburgi Kapuval, s némileg a Reichstaggal szemben álló épület. (Igaz, ennek egy részét – talán a csökkenő létszám és költség okokból eladták: ma ott székel a berlini Madame Tussaud Intézet.) Máig élénken él emlékezetemben, amikor egy volt NDK-s partnerem feljött az irodámba, és lázas izgalomba esve telefonálni kezdett ismerősének, akivel elfúló hangon közölte: Tudod hol vagyok? Látom a goldene Panorama-t! Merthogy a Berlin tengelyét képező Unter den Linden a kapun, – s akkor még a falon túl – nyílegyenesen folytatódott a nyugatberlini Str. des 17. Juniban, amelynek csillag alakú kereszteződésében álló Siegessäule ablakomból szabad szemmel látható volt. S az NDK-soknak akkor még a látvány is tilos volt!

De vissza az eredeti témánkhoz:
Micsoda részletek! Tessék megnézni a sárkányok szép kidolgozását, sugaras szárnyait, vagy a tető két oroszlánjának figyelő, védő pózát. Az ablakok változatossága külön gyönyörűség.

Csak újabb hozzáfűzésül: idefele jövet az Antonijas utcában már találkoztunk nagyon kis vagány sárkányokkal 🙂

A következő két Eisenstein épületnél klinkertéglák adnak üdítő színfoltot az eddigi meglehetősen monokróm falak után. A 6-os számú ház sajnos tatarozás alatt áll, így abból nem sokat látunk, míg a 8. számnál újra megjelenik a kék-fehér kombinációja. De nézzük ismét a részleteket!

S az utca szemben levő sarkán látható a harmadik kiemelt szépségű besorolással bíró épület, ugyancsak Eisenstein alkotása. És tessék itt megszemlélni hány nemzet zászlaja lóg az egyes ablakok/erkélyek mentén!

A saroképület mellett befordulva, a Strēlnieku iela 4a alatt elénk tűnik  az utolsó Eisenstein épület ezen a szakaszon, amely 1905-ben kadétiskolának épült, s a tanulók gyönyörködtetésére rakta talán tele tervezője nőalakokkal. Ma jogi egyetem működik benne.

Ezzel nagyjából bemutattam a legnagyobb attrakció számba menő rigai szecessziós épületeket, ami mindazonáltal nem reprezentálja a város épületállományának mintegy harmadát kitevő szecessziós épületek összességét, hiszen még egyetlen korszak egyetlen stílusán belül is szinte végtelen stílusvariáns létezhet. Ugyanígy nem Eisenstein az egyetlen képviselője a lett/rigai szecessziós mestereknek sem, felsorolásuk robbantaná az adott írás kereteit. Mégis a lett nemzetiségűek közül szeretném kiemelni Konstantīns Pēkšēns (1859-1928.) és Eižens Laube (1880-1967.) nevét, akiknek 1-1 épületével ezen séta keretein belül is találkoztunk.
Nem szívesen dobálózom számokkal, mert ahány forrás, annyi különböző számot találtam, mégis úgy cca. egy 800 db-os épületegyüttesről lehet szó rigai vonatkozásban. Talán jobban eligazít az a térkép séma, amelyen a kiemelt épületek, mind az ebbe a stílusirányzatba tartozó alkotásokat jelölik.

Minden esetre az Eisenstein épületei a szecesszió legelső, fiatal vonulatához tartoznak, amely még a fellendülő gazdasági élet optimizmusát sugározzák. Ezt azonban már fokozatosan leváltja itt is egy letisztultabb, egyszerűbb forma, s 1905. után (forradalmi hangulat az Orosz birodalomban) megsokasodnak a nemzeti öntudatot, s saját gyökereit kereső irányzatot képviselő ún. nemzeti romanticizmus kifejeződései. Itt az Alberta utca 12.-ben berendezett szecessziós múzeum épülete az egyik korai (1903.) példa erre, melyet eredetileg Konstantīns Pēkšēns emelt saját magának. Segítségére volt a tervezési munkáknál tanítványa, Eižens Laube is. A múzeum belsejét mára már eredeti állapotában helyreállították, és számos autentikus korabeli tárggyal bővítették. Mégis talán legszebb benne az a csigalépcső, melynek mennyezeti festése nagy valószínűséggel a híres lett művész, Janis Rozentāl munkája.

Az építész tanítványa, Eižens Laube építi majd 1908-ban, az utca másik oldalán (Alberta iela 11.) azt az épületet, amely már nálunk is talál rokon vonásokat a Kós Károly vonulatba tartozó épületek között.

Miután Rigában (s így Lettországban) legfeljebb 1 napot töltöttünk az előre ismert útiterv alapján, amiről látatlanban lehetett tudni, hogy nem elég egy ország, de még egy város megismerésére sem. Ehhez most  még nyugodtan hozzáfűzhetem a rigai szecesszió szélesebb áttekintésére sem, amihez a legjobb lehetséges út, hogy az ember saját szakállára bóklászik az utcákon, s “felfedez”.
 Én is tettem a belvárosban az esti séta alapján egy ilyen örömteli felfedezést, amikor egy kapu felett jellegzetes ábrára bukkanva, további kíváncsiskodásom még értékesebb jutalomhoz vezetett. Bekukkantva az üvegen át a kapualjba, feltárult az a kis csoda, amelyből valószínűleg számosra bukkanhatunk, ha megfelelő idő is rendelkezésünkre áll.

Miközben ezen a fejezeten dolgoztam, sok esetben botlottam ilyen, vagy ehhez hasonló megfogalmazásokra, hogy Riga méltán mondható a szecesszió fővárosának, mivel nincs még egy hely a földön, ahol egy helyen ilyen számban és ilyen koncentrációban előfordulnának szecessziós épületek.  S eközben számos szecessziós portálon megfordultam, melyek legtöbbjén Magyarországot/Budapestet még csak felsorolás szerűen sem említik.

S ezen rendesen felbosszantottam magam, mivel elég jól ismerem fővárosunkat, s én ezt a kijelentést nyugodt szívvel Budapestről is megtenném- miközben állítom, hogy ezen épületeink különlegessége sok esetben túlszárnyalja, külföldi, híresebb kortársaiét.
Tessék csak megnézni a MEK oldalán (http://mek.oszk.hu/11400/11484/11484.pdf) a Szecesszió Budapesten című összeállítást Dittrichné Vajtai Zsuzsánna szerkesztésében, aki 545 oldalt töltött meg ezen épületek felsorolásával, illetve képeivel.
Hogy lehetünk hát ennyire tehetségtelenek saját értékeink kommunikációjában? Hiszen pl. még Gaudinak is csak 12 háza létezik Barcelonában, s mégis az egész világ számon tartja.

Alapból mindenütt szeretem a szépet, és örülök neki bárhol a világban – valamint kiráz a hideg a melldöngetéstől és a bezzeg magyaroktól. A szecesszió mégis annyira szívügyem, hogy ennyi felfortyanást így hirtelen megengedtem magamnak.