Vilnius, Pilies gatvé – (Baltikum 8)

Ha elmegyek a Pilies utcán a kávézóba a macskámmal, mérges leszek, hogy a felszolgáló úgy néz az állatra… mint egy állatra, rám pedig ferde szemmel.

/ Giedra Radvilavičiūtė – Ma éjjel a falnál alszom /

A Pilies gatvé, vagy másként Vár utca a Katedrális tértől indul az egyetem irányába, hogy a kiszélesedő szakaszán, a Didžioji utcában folytatódva belefusson a Hajnal kapuba (Aušros Vartai, Ostra Brama), az egykori városfal egyetlen fennmaradt kapujába.

A Pilies gatvé az óváros legöregebb utcája, a középkori város fő ütőere volt. Ma sétáló utca, éttermekkel, ajándék boltokkal, múzeumokkal, patinás épületekkel.

Vilnius legendái – (Baltikum 7)

Vilniusról nagyon nehezen fogok tudni írni. Van róla 1.100 kép a mappámban, s még több a fejemben, s azóta, hogy ott jártam, megszaporodtak az információk is a hozzáolvasott irodalomból. Mégis… A képek nem olvadtak össze bennem, nem látom egyben a várost, sosem néztem le rá. Az “ezer ” templomtornya nálam nem állt össze egy panorámává,
de minden lépésnél az utcák között ki- és felbukkant egy-egy újabb élmény.
S ettől persze közelibb is, s talán élettel telibb.
Leginkább még ez, az interneten talált, már EURÓ-val leváltott egykori pénzén, a litason ábrázolt motívum, ami a nálam is rezonáló legnagyobb kivágás a litván fővárosról.

Innen ki is indulhatnánk, hiszen ez egyben a városnak is a szíve, a Katedrális tér.

Hiszen a monda is ide kapcsolódik, mely szerint, Gediminas a Neris folyó és a Vilnia patak torkolatához vadászni ment, s mikor estére fáradtan nyugovóra tért, álmot látott. Álmában egy vasfarkas, hatalmas hangon – mintha száz farkas lenne belsejében – ordított. Reggel hívta is gyorsan a “látóként” tisztelt pogány papot, Lizdeikát, – az egyetlen, néven is szereplő pogány pap ebből a régmúlt időből – aki megfejtette az álom üzenetét: azon a helyen várost kell alapítani, amely erős, mint a vas, és híre messzire jut, mint a farkasüvöltés.

Így esett, hogy a domb tetejére, ahol álmában a farkast látta, várat építtetett, a szakrális helyen pedig, ahol megpihent, újjáépíttette a pogány szentélyt, amelyben szokásaik szerint áldozati tűz égett.

Sarokban a képen a Neris egy szeletkéje látható a Mindaugasról elnevezett híd lábával. Ennél még ma is vadregényesebb a kis Vilnia, melyet hívnak még Vilnelének és Villenkának is. (És úgy egyébként a szó jelentése hullámzó, hullámos )

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

A város legmagasabb pontján (48 méter) álló torony a Gediminas torony, s a téren álló posztamensről maga Gediminas mutat le kardjával, kijelölve a felépítendő város helyét.

Meg is írja egy 1323-ban kelt levelében (itt történik Vilnius első említése) „in civitate nostra regia Vilna“ – fejedelmi városunkban, Vilnában.

Ahogy a képeket nézzük, a vár maradvány, még csak-csak. Noha az eredeti feltehetőleg még fából készült, de tudjuk, hogy ez a város is számtalanszor leégett a középkorban, s a várat is nyilván folyamatosan bővítették, erősítették. S amint már Trakainál is láttuk, a litvánok elég rugalmasan kezelik a történelmi emlékeket. (= Ha elpusztult, felépítik újra.) A Katedrális tér burkolatában eltérő színű kövek jelzik az egykori alsó várfal nyomvonalát.

Ám a klasszicista székesegyház és Gediminas (1275-1341.) között évszázadoknak kellett eltelnie.

S ez így van.

Még egy, a XVI – XVII. századi, az OSZK gyűjteményében levő Vilniusi térképen megjelenő ábrázolás is igen más képet mutat a maihoz képest. Itt a vártemplomként (4.sz.) jelölt épület az alsó várfal felénk eső, tornyos bal szélső egysége.

(Venclovától meg tudjuk, hogy a Vilnia folyócskát, melynek volt egy kis mellékága is, csak később terelik a tér mögé, mai medrébe.)

Ahogy magam is idéztem, Gediminas pogány szentélyt emelt a minden valószínűség szerint elpusztult/elpusztított Mindaugas – féle keresztény székesegyház helyére, amely viszont úgyszintén – mint majdnem valamennyi keresztény templomuk – pogány áldozati, ill. szakrális hely fölé lett építve.
A 20. században egy véletlen folytán azonban sikerült a vélhetően 14. századi templom alapjait lenn a kriptákban megtalálni, néhány itt eltemetett király és hitvese maradványaival együtt. A hagyomány úgy tartja, Mindaugast és feleségét is itt helyezték nyugalomra, erről azonban semmi dokumentálható lelet nincsen. Ugyanitt tárták fel Litvánia legrégibb falfestményét a 15. századból, mely Máriát Jézussal és Keresztelő Szent Jánossal ábrázolja.

Ahogy erről már korábban szó volt, a litvánok Európában utolsónak tértek át a keresztény hitre. Habár Mindaugasnak volt rá egy kísérlete – amit ugyan egyes szomszédos fejedelemségek krónikái eleve csalárdnak ítéltek (mert titkon továbbra is régi isteneinek áldozott és elégette a halottak testét- írják), de nem szűnt meg egycsapásra a pogány hitvilág. Főistenük Perkūnas, a mennydörgés istene volt, de mítoszkutatók szerint lelket tulajdonítottak mindennek, ami felbukkant körülöttük: elsősorban a fákat és a tüzet imádták, de a folyókat, köveket, kígyókat, madarakat vagy a méheket is.

Még Vilnius címerében szereplő Szent Kristóf, aki a gyermek Jézust viszi át a folyón, is tulajdonképpen pogány gyökerekkel rendelkezik. Mondják, hogy a megkeresztelkedés után egy korábbi legendabeli óriást funkcionáltak át, aki a monda szerint feleségével a hátán kelt át a gázlón. (A litván államnak viszont ma is megmaradt harcias pogány címere: egy feje fölé kardot emelő lovas vitéz.)

Felmutatott áldozataikat nem csak isteneiknek, vagy egyes szerződések megpecsételésére hozták, de pl. Gediminas temetési ceremóniáján élő emberek is égtek a halotti máglyán. Hamvait ezt követően a hagyomány szerint itt, a róla elnevezett domb oldalába helyezték.

S tulajdonképpen éppen a temetés módja volt az, ami a pogányok és a keresztények között a legélesebb választóvonalat képezte. A kor minden keresztény dokumentuma a halotthamvasztást rója fel a pogányok legfőbb bűnéül. A baltiaknál ez a szokás délkeletről, az 5 – 6. századtól terjedt el, s húzódott északra. Csak a 10. századra ért fel a tengerpartig.
Az urnának igen gyakran lovaikat is (élve) mellétemették, de helyenként még évszázadokig párhuzamosan is létezett mindkettő temetési forma.
Halottaikhoz viszonyuk kettős volt: részben féltek tőlük, s hogy ne tudjanak visszajárni alkalmazták az égetést, ugyanakkor ételt raktak a halott otthonának gondolt sírra. A népi hitvilágban sok hagyomány tovább élt, s én szinte valamennyi azóta kézbe vett szépirodalmi műben találkoztam még nyomaival Mickiewicztől, Miloszon át, Kondrotasig.  Kondrotas : A kígyó pillantása című remek könyvében például egy igen bizarr szokást ír le, az 1863. körüli, ill. azt követő időszakra helyezve a cselekményt:

A nagypapa halálát minden rémség nélkül, a család körében a nyugodt felkészüléssel – a nagypapa hagyományokban gyökerező instrukciói mellett – várják, majd bonyolítják le szervesen eljutva a halotti torig. Amely torhoz a halott nagypapát szépen felöltöztetve az asztalfőre ültették, elé megrakott tányért s egy icce sört tettek, s az összehívott rokonság az asztalt körülülve fogyasztott, és emlékezett. Majd másnap a nagypapát egy nyitott koporsóba tették, s így folyt tovább a tor a temetésig.

A téma noha morbid, a leírás nagyon “természetesen” mondja el a történetet, amelyet semmiképpen nem az író fantáziája teremtett. Már a kilencedik században egy angol utazó leírja, hogy a litvánok halottaikat hamvasztatlanul hagyják feküdni rokonaik és barátaik társaságában egy hónapig, néha két hónapig is. A magasabb rangú embereket pedig akár fél évig is hagyják a házban a földön feküdni, miközben egész idő alatt isznak és mulatoznak egészen a hamvasztás napjáig. Máshol is találkozni hasonló leírásokkal, ahol a szokás kialakulását a természeti és időjárási viszonyokra vezetik vissza.

“A mocsaras, árterületes vidékeken a tél olyan kemény, hogy még a szomszéd tanyák is elzáródnak egymástól, megközelíthetetlenné válnak. Ha aztán ilyenkor hal meg valaki, ott marad a házban, egészen tavaszig, míg a jég tova nem tűnik….A padmalyon mindenütt ott a koporsó készenlétben.”

Ha már ide kanyarodtam, még egy kapcsolódó ismeretet osztok meg veletek, éspedig a poroszokról olvasottak alapján. Arra már szintén korábban utaltam, hogy a poroszok a nyugatbalti törzsek ágához tartoztak, akik elvándorolva a Visztuláig, eltűntek a történelemben (kiirtották, vagy beolvasztották őket), s csak a nevük élt tovább a területen lakó németekre ragadva.

A nevük valószínűleg földrajzi szófejtésből ered, azaz a lengyelek szemléletében a Visztulától keletre lévő terület megjelölése: Po-Rus = Oroszföld határáig. A porosz ugyan letelepült társadalomnak volt tekinthető, életében az állattartás – központi gazdasági jelentőséggel a lótartás – fontosabb szerepet játszott, mint a földművelés. Nos a poroszok a 9 – 12. században erős törzsszövetséget alkottak, s katonai társadalmuk nem differenciálódott – jóformán kizárólag köz-szabadokból állt, akik közül nem emelkedett ki vezetői réteg. Ennek oka pedig az volt, hogy a vagyon nem öröklődött.

A temetést lóversennyel kötötték össze,  s az elhunyt ingóságait versenydíjak formájában osztották szét. Ugyanezzel magyarázható a területen talált sírjaik szegényessége.
A litvánoknál hasonló szokásként feljegyezték, hogy 1377-ben Algirdas nagyfejedelem halálakor 18 lovát is elhamvasztották vele együtt.

Gediminas lányát, Aldonát 1325-ben feleségül adja III. (Nagy) Kázmér, későbbi lengyel királyhoz, megteremtve ezzel egy lengyel-litván szövetség alapjait. Természetesen lányának a házassághoz fel kellett venni a keresztséget, melyben az Anna nevet választja.

Anna királyné 1339-ben fiúutód nélkül váratlanul elhunyt. Ekkor Nagy Kázmér hűséges szövetségesével, Károly Róbert magyar királlyal megállapodást köt, hogy amennyiben törvényes fiúgyermekek nélkül hal meg, akkor a koronát Károly Róbert vagy a fia örökli. A Piast-dinasztia utolsó tagja a lengyel trónon, halálakor 1370-ben, valóban utód nélkül
(5 lánya volt és 3 fia ágyasától) hal meg, s Nagy Lajos (Károly Róbert fia) követi a trónon. Miután biztosította a leányági örökösödést, a lengyel trónon – nem kevés huzavona után – 1384-ben Hedvig lánya követi, akit lengyelül Jadwigaként ismernek. A magyar – lengyel perszonálunió Nagy Lajos halálával így megszűnt, ugyanakkor egy új, a
lengyel-litván perszonáluniónak nyitotta meg az utat, amikor a lengyel királyné, Jadwiga és a litván nagyfejedelem Jogaila házasságot kötnek.

Ez az a pont, ahol Litvánia története gyökeres fordulatot vesz, s bekövetkezik az a megkésett esemény, amely az ország nyugati orientációját (és európai begyökereződését) biztosítja: a kereszténység felvétele.

Itt tulajdonképpen visszatérhetnék a Katedrális tér látványosságainak taglalásához, kezdve a székesegyház bemutatásával, a 2000-es években újonnan felépített fejedelmi és királyi palotáig, vagy a korábban a külső vár falát képező, különálló harang- és óratoronyig, amelynek elődje meglátásom szerint, a fenti OSZK-s térképen a folyóra néző, kiemelkedő, ott világító toronyként megnevezett építmény.

Mindazonáltal a kalandos fordulatokban mindenkor is bővelkedő történelem itt is olyan színesen szövődött, hogy nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy azt rövidítve bár, de le ne jegyezzem. (Akit ez fárasztana, azzal találkozunk a következő bejegyzésnél, a látványosságok felsorakoztatása kapcsán!)

Tehát, a litván – lengyel és sok esetben a magyar krónika összefonódása így esett:

Koronázásakor Hedvig mindössze tíz éves volt, s apja már csecsemő korában odaígérte, majd 4 évesen eljegyezte az akkor 6 éves Habsburg Vilmossal. A két gyermeket ezután együtt nevelték Bécsben. Az esküvő elhálására csak a megfelelő életkor betöltése után (fiúknál 14, lányoknál 12 év) kerülhetett volna sor. Ez azonban rengeteg turbulencia mellett, végül nem következhetett be.

Miközben a lengyel főnemesek a Német Lovagrend erősödő támadásaival szemben egy litván szövetségben láttak megoldást, a litvánoknak – ugyancsak kapóra jött egy beházasodási lehetőség a lengyel uralkodó házba. Bár országuk mintegy hétszer nagyobb kiterjedésű volt mint a lengyeleké – a keleti határaikon erősödő moszkvai nagyfejedelemség veszélyt jelentett a soknemzetiségű litván birodalomra, melynek
9 millió lakosából 8 millió ortodox vallású keleti szláv volt.

Érzékletes példa a mai fogalmainktól igencsak eltérő térkép értelmezésére: Puskin drámájának, a Borisz Godunovnak egyik jelenete “egy kocsmában” “a litván határnál” játszódik. Még a mai szlavisztika hallgatók is ekkor a Vilniustól mintegy 30 km-re teszik fejükben a helyszínt. Valójában a 16. században játszódó cselekmény idejében az csupán száz kilométerre volt Moszkvától.

1381-ben, egy évvel azután, hogy Dmitrij moszkvai nagyfejedelem a Donnál szétverte a tatár kán seregeit, a pravoszláv metropolita a litvániai Kijevből Moszkvába tette át végleg székhelyét. Jogailában is felmerült ekkor a moszkvai szövetség gondolata, amelyhez célszerűnek látszott egy házasság Donszkoj Dmitrij lányával, miközben áttér a pravoszláv hitre.
Azt azonban Jogaila is érzékelte, hogy a a görögkeleti hit felvétele aligha szüntette volna meg a keresztes támadások ürügyét, hisz Róma a pravoszlávokat félig-meddig pogánynak tartotta. A nyugati és keleti kereszténység az egyházszakadást követően változó erősséggel, de szemben állt egymással. Míg a XIV. században gyakori volt a latin jellemzés: est Christianus, non Ruthenus – keresztény, nem orosz. Igaz a másik oldal krónikáiban is gyakoriak a „pogány latinok”, „pogány németek” kitételek.

Lényeg – a lényeg, a lengyel és litván érdek egymásra talált, s 1385. januárjában tárgyalások kezdődtek az új lengyel királynő kiházasításáról, s annak feltételeiről.
A Vilniusban járó követeket Jogaila derekasan meg is vendégeli, s még fürdőbe is elviszi őket. S mivel Jogaila testét bőven borította szőrzet, a lengyel nagyurakban még az is felmerült, hogy tán farkasember (a barbár fogalma tág teret engedett ekkor még a fantáziának a fejekben). No persze mit nekik ez az apróság, a még szinte gyermek Hedvig iránt, aki a leírások szerint igen szép nővé lett (vörösesszőke haj, 175-180 cm körüli magasság, vékony csontok, arányos testalkat) – nem tápláltak különösebb empátiát.
A tárgyalások eredményeként megszületik ugyanez év (1385.) augusztusában a Krevói egyezmény, benne a litvánok megkeresztelésére vállalt kötelezettséggel.

Közben a Habsburgokat felkavarta a váratlan fordulat, s minden erővel szorgalmazták a fiatalok házasságának elhálását. Vilmos meg is jelenik Krakkóban a Wawel falai alatt, azonban kiűzik onnan, majd az országból is. Hedvig, miután a pápa érvényteleníti ezt a házasságát, frigyre lép 1386. február 18.-án a litván nagyfejedelemmel, aki 3 nappal korábban (rokonságával együtt) a waweli székesegyházban megkeresztelkedett.
A keresztségben a Ladislaus (latin) – magyarul Ulászló nevet választja, amelyet a lengyel történetírás Władysław II. Jagiełłoként használ.

Így ő lett a Jagello dinasztia (mely Magyarországnak is 3 királyt adott) megalapítója, s ekként 1386–tól, haláláig 1434 -ig, Lengyelország királya (1399-ig feleségével, Hedviggel közösen társuralkodóként), illetve Litvánia nagyfejedelme.

Mint tudjuk 1392-től a hatalom gyakorlását Litvániában átengedi Vytautasnak. A Krevói egyezmény értelmében a két ország perszonáluniót képez, melynek ugyanaz az uralkodója, ám külön-külön kell megválasztani őket a lengyel királyi, illetve a litván nagyfejedelmi címre.

A litvánok megkeresztelésére vállalt kötelezettsége teljesítését 1387-ben, visszatérve Litvániába II. Ulászló meg is kezdi. Ebben nagy segítségére van felesége, Hedvig – Jadwiga. Míg a nagyfejedelem által levezényelt keresztség felvételek messze nem a megtérés, a vallásos meggyőződés alapján, de tömegesen zajlanak – addig Hedvig igen nagy humánummal, s bölcsen folyik bele, s veszi át fokozatosan ezt a feladatot, elnyerve a nép szeretetét, s később tőlük ráruházott címét: Litvánia apostola.

Míg Jogaila – Ulászló pogány alattvalóit csoportosan hajtotta a folyóhoz, s egy-egy csoportnak ugyanazt a katolikus nevet adta – Hedvig az üdvöt és a kegyelmet hangsúlyozta. A térítést próbálja úgy véghez vinni, hogy szemináriumot alapít litván papok képzésére először Krakkóban, majd Prágában – akik a népük nyelvén, ismerve annak adottságait, lelkületét, tudják köztük a hitet terjeszteni.
Mindkét országában sokat tett a katolikus kultúra megszilárdításáért, templomokat építtetett, szentkönyveket és liturgikus felszereléseket vásárolt. 1388-ban férjével együtt létrehozza a vilniusi litván püspökséget. Krakkóban bencés kolostort alapított, ahol az istentiszteletet a nép nyelvén tartották, illetve teológiai fakultással bővítette a krakkói egyetemet. A teológiai tanárok kötelességévé tette, hogy a nép számára is tartsanak előadásokat, hogy gondolataik a széles tömegekhez is eljussanak. Ő maga tiszta lelkű volt, imádságos életet élt. Hedvig szívén viselte a betegek, árvák, szegények, elesettek sorsát. Gyakran látogatta a kórházakat, és ápolta betegeiket. Sokat próbálkozott a parasztság nyomorának enyhítésével.

Mindezekért lengyel népe minden idők legnagyobb királynőjeként tisztelte, s meg volt győződve közeli szentté avatásáról. Ebben annyira hittek, hogy amikor fiatalon, 26 évesen a szülésbe belehalt, testét nem a királyok kriptájába, hanem közvetlenül a Wawel főoltára alá temették, arra a rövid időre. Boldoggá avatási eljárásába már 1426-ban belekezdtek, ami azonban többször évszázadokra is megszakadt. Ennek ellenére a nép szívében elevenen élt Hedvig tisztelete és emlékezete, s mindenhol szentek társaságában, szentként ábrázolták. Végül II. János Pál pápa 1997. június 8-án avatta szentté Krakkóban.

Hét hídon át

Előző bejegyzésemhez kapcsolódva egy olvasóm küldte el Váci Mihály versét, amellyel ím, már magyar kapcsolódást is találtunk a hét hídon át motívumhoz.

Váci Mihály – Haza, Hozzád, hét hídon át!

Haza, Hozzád, hét hídon át!
Sietni síró síneken!
Utánad, ezer út után!
Fergetegek, fordulatok
fogatagából csak Feléd!
Tévelygésekből Rád találni.
roskadásban Téged remélni,
törtetésekből törekedni,
törötten is törődni Véled!
Kötöttségekből szabadulva
ragaszkodni megkötözötten!
Terméketlen gondok után
termő gondodról gondoskodni!
Hitegetések hálójából
kivetődni a hit partjára!
Küzdelmek gólyalábairól
leszállni és melletted járni,
keserű szájjal kedveskedni,
ökleimet kinyitni ölben,
bujkálás után Hozzád bújni,
és örök-éber életünkből
életre ébredni, éledni!
Roskadásban Téged remélni!

Tévelygésekből Rád találni!
Forgatagok, fordulatok
fergetegéből csak Feléd!
Utánad ezer út után!
Sietni síró síneken
haza, Hozzád, hét hídon át.

Trakai vizivára – (Baltikum 6)

Hogy is volt hát ezzel a litván középkorral?

Eljutottunk az első államalapítójukig, Mindaugas királyig, – aki az egyetlen, tényleges koronás királyuk volt, még ha rövid ideig is.

Noha általánosságban a litván történelem nagy részéről is elmondható, mivel nem volt írásbeliségük, hogy csak közvetett, harmadik felek krónikáiból lehet szálakat felkapni róluk, de ezáltal azok az információk minden esetben a krónikás szemszöge szerint színezett/esetleg torzított híradások. Aztán, amikor a
18-19. század táján megpróbálják saját nemzeti tudatuk erősítéséül történelmüket felfedezni, ez is tág teret teremtett (a későbbiekben is) a hiányokat mesterségesen kipótló (sokszor abszurd) elméleteknek avagy legendáknak. Így tehát részben minden adat, minél messzebbre nyúlik vissza az időben, annál bizonytalanabb, illetve hiányos. A múltba visszanyúló történetek ezért sokszor arról is szólnak, hogy szeretnék magukat látni, elképzelni.

Mindaugas megkeresztelése ezen feltételezések szerint Kernavéban, az első fővárosnak tekinthető városukban volt.
Kernavé 35 km-re északnyugatra található Vilniustól a Neris folyó partján, s az ott egykor mesterségesen összehordott 5 dombot alkotó földhányás ma archeológiai feltárások színhelye, mely egyben örökségvédelmi terület is (UNESCO 2004).

Mindaugas, valószínűleg rendelkezett mindazokkal a ma barbárnak tekintett vonásokkal, ami akkoriban biztosította hatalmát: gyilkolt, rabolt, ravaszkodott, megvesztegetett, gyermekei házasításával rokoni kapcsolatokat épített, adományozott, hódított – mikor mit kellett. Kiirtotta versenytársait, köztük sok rokonát is, s latin nyelven írt történetben fennmaradt, hogy felesége temetésére érkezett nővérével “szégyentelen szándékai voltak”, amit be is teljesített. Vannak olyan nézetek is, hogy ezzel váltotta ki halálát, hiszen az érintett és szövetkezett törzsfők/fejedelmek bosszúból, két fiával együtt meggyilkolták (1263.). Valószínűbb azonban, hogy ez, ha szerepet is játszott, inkább csak ürügy volt, míg a kiterjedt hatalmi játszmák álltak inkább a háttérben.

Zűrzavaros idők következtek ezután, az újra pogányságot felvett népe ellen megszaporodtak a német lovagrend támadásai, s a Litván Fejedelemség jó félszázadra eltűnt a történelem lapjairól.

Kernavét ekkor, s még egy néhányszor felégették, ami miatt a fejedelemség székhelye átkerült Senieji (= Ó) Trakaiba.

Amit nem sikerült Mindaugasnak véghezvinnie, azt az 1316-tól uralomra került Gediminas teljesítette.
Szokás is őt az “igazi” államalapítónak nevezni, mivel neki sikerült az egységes és erős nagyfejedelemséget létrehoznia, miközben nyugatról megakadályozta a keresztesek előrenyomulását, s a litván állam határait pedig folyamatos hódításokkal tolta egyre délebbre és keletebbre.

A 40 évesen fejedelemmé lett s utána 25 évig regnáló Gediminast Gogol a “nagy pogánynak” nevezve, ezt írta róla:

“Ez a vad politikus, aki írástudatlan volt és pogány istent imádott, az általa leigázott népek közül egyiknél sem változtatta meg a szokásokat és a régi kormányzási módot. Mindent úgy hagyott, ahogy korábban volt, megerősítette az összes privilégiumot, és a hatalmasoknak szigorúan megparancsolta, hogy tartsák tiszteletben az emberek jogait; még pusztítás sem jelezte sehol útját. A környező népek és a kor történelmi személyeinek teljes jelentéktelensége valahogy óriás mértékkel ruházza fel személyiségét.”

Dinasztia alapító volt, akinek uralkodóházából eredt Közép – Kelet Európa legnagyobb dinasztiája, a Jagelló-ház, mely unokájáról Jogailáról nyerte elnevezését.
Nevéhez fűződik Vilnius megalapítása, s számos intézkedésével az ország gazdaságát s stabilitását erősítette. Kézműveseket és kereskedőket telepített be, s noha maga pogány maradt, de dominikánus és ferences hittérítőket hívott az országba, s folyamatos tárgyalásban állt a Szentszékkel, az orosz Nowogródekben pedig pravoszláv püspökséget létesített. Udvarában megfordulnak a rigai és dorpáti (Tartu) püspök, a teuton lovagok nagymestere és a dán király is.

Ennek az uralkodónak kezdetben a székhelye Trakaiban volt.

Trakai, Vilniustól 27 km-re nyugatra fekszik, s különleges szépségét az a mintegy 200 tóból álló tórendszer (ma történelmi és nemzeti park) adja, amely egyik félszigetén keletkezett az ősi Trakai település, a XIV. századi Litván Nagyfejedelemség politikai és államigazgatási központja. Első említését a keresztes lovagok krónikáiban, 1377-ből találták.

Első várát a félszigeten Gediminas egyik (7 közül) fia Keştutis kezdi építeni, mely a környékbeli várakkal együtt erős védelmi rendszert képezett. Gediminas 1341. évi halála után gyermekei közül kettő emelkedik ki, akik egymás között a feladatokat megosztva vitték tovább az országot.
A Vilniusban székelő Algirdasé volt (az ő fia lesz Jogaila) a nagyfejedelmi cím és a
déli-keleti hódítás ügye, míg a Trakaiban berendezkedő Keştutis, a tipikus katonaember, a keresztesek elleni harcot, Žemaitija védelmét vállalta magára. E harc méreteire jellemző, hogy 1345. és 1382. között a lovagok kereken száz ízben törtek be litván földre, amire negyven ellen hadjárat volt a válasz.

Algirdas eközben a litvánok által közvetlenül, vagy közvetve uralt területet megduplázta, 1362-ben a ‘kék vizek csatájában’ megverte az Arany Horda haderejét, a birodalomhoz csatolta Kijevet, s 1368-ban és 1371-ben csapataival már Moszkva falait ostromolta.

És itt csak egy lábjegyzet erejéig: Litvánia a kezdetekben 2 fő egységre oszlott: Aukštaitijára és Žemaitijára, ahogy az itt élő népcsoportok akkor nevezték magukat (alföldi, ill. felföldi).
A megnevezés ugyanakkor csak viszonylagos, mivel éppenséggel a tájak nem feltétlenül fedik le domborzatilag a jelentésüket.
A történelem különböző korszakaiban viszont voltak olyan időszakok, amikor Litvánia megjelölés helyett e két szó egyikét, másikát használták.

Keştutis fia pedig a nagy jelzővel ellátott Vytautas volt, aki ebben a félszigeten felépült várban született 1350-ben. Amikor ez a vár kicsinek bizonyult, azután kezdett Keştutis a szigetvár építésébe, melyet fia, a Nagy Vytautas fejez majd be.

A történelem folyamán mindkét vár elpusztult, azonban az 1960-as években kezdve, újra felépítették őket (hogy mennyire felelnek meg az eredetinek, az erősen kérdéses), de egy biztos, hogy ma Litvánia egyik legnagyobb turisztikai attrakciója a vízi vár, amely egyedülálló a Baltikumban, illetve Északkelet-Európában.

Mielőtt bejárnánk magunk is ezt a kis szépséget, még két népcsoportról kell említést tenni, akiket 1398-ban védelmi, katonai feladatok ellátására hívott be ide Nagy Vytautas.

Az összesen betelepült 400 család egyik ága, a krími félszigetről érkezett karaiták, amely a világ egyik legkisebb népe: alig háromszázan vannak, s a tatárra hasonlító türk nyelvet beszélnek. Makacs kitartással védik nyelvüket és vallásukat, mely egészen egyedi.
A karaiták “az egy Könyv embereinek” nevezik magukat, mert csak a Tórát – a mózesi törvénykönyveket – ismerik el, semmi utána keletkezett hitértelmezést, így a Talmudot sem. Zsidó vallásukat változatlanul gyakorolják a faluban álló imaházukban, a kenessában. Hitük leginkább az Erdélyben megtalálható szombatistákéhoz hasonlítható. A valaha harcias népből mára nagyrészt kertészek lettek, akik zöme itt, Trakaiban és környékén él. Vilniusban álló kenessájuk a város egyik különleges látványossága.

Kedves megállapítást tesz róluk Venclova:

“De több köztük az értelmiségi, mint általában. Három karaita a mai (2005.) Litvánia diplomatája, egy karaita hölgy mellesleg Törökországban lett nagykövet, amelyek nyelvét különösebb tanulmányok nélkül is érti. Azt hiszem, sehol a világon nincs olyan nép, amelynek minden századik tagja diplomáciai szolgálatban állna.”

Trakai falujában, jellegzetes színes, három ablakkal az utcára néző házaik a róluk elnevezett Karaimu utcában sorakoznak.

A másik népcsoport a tatároké. Ők még valamivel többen, pár ezren maradtak fenn, s többnyire a Trakai körüli 12 faluban élnek. Ők nyelvüket már elfelejtették, áttértek a fehéroroszra, amely cirill betűs változatában még mindig olvassák a Koránt. A muszlim hitű tatároknak a muftijuk Vilniusban székel, s kis fa mecsetjeikről – tornyán a félholddal – észlelhetjük jelenlétüket.

Trakai egykori fontosságát mutatja, hogy 1409-ben magdeburgi városi jogokat kapott, s három lépcsős bírói testülete működött. A főnemesi családok is előszeretettel telepedtek ide, s a környékre. A nemesi családok képviselői gyakran kaptak vajdai rangot, s a
XV – XVIII. század között Trakaiban 41 ilyen nevet jegyeztek fel.

Ugyancsak Vytautas telepítette be a bernardinus (ferences) szerzeteseket, nem véletlenül viseli a szigetvárat körülölelő egyik tó a nevüket, de a tatároké is ugyanígy megörökítésre került. A vízívár a Galvé tóban fekszik.

A vár amint a makettról is leolvasható, áll egy külső várból, és egy lakótornyos belső várból. A kettő között vizesárok és természetesen a felhúzható függőhíd. Az elővár udvarán, ahogy kell, kaloda, míg az oldalépületekben, ahol egykor a várvédők és raktárak voltak, ma a későbbi századok (18 – 19. sz) feudális udvarházainak hagyatékából bútor, porcelán, pipa- és vadászati gyűjtemény kiállítást lehet megtekinteni.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Mi figyelmünket természetesen először a belső, vagy fővárra fordítjuk. A belső udvart körülvevő épületszárnyakban részben kortörténeti kiállítást láthatunk sok utalással
Nagy Vytautasra. Az egykori hálószobából a pincébe vezető lépcső a kincstárba fut, ahol a földből kifordított éremleleteket, illetve ezüst érmékkel ötvözött díszedényeket láthatunk, amelyek akár egy-egy vagyonos család leánya hozományát is gyarapíthatták. A másik szárnyon található reprezentatív lovagterem esküvők kedvelt mai színhelye.

Ennyi vizuális élmény után, megpróbálkozom az ide illeszkedő utolsó történelmi bonyodalmakat még elővezetni.

Miután 1377-ben meghalt Algirdas, őt a trónon fia, Jogaila követte. Jogailára majd a későbbiekben még a lengyel – litván viszony tárgyalásánál kitérek, itt most amire fókuszálnék, az a családon belüli viszályok kiéleződése és kifejlete lenne.
Jogaila trónra lépését mind Keştutis, mind annak fia, Vytautas is támogatta. Mégis később közöttük hatalmi harc tört ki, melynek során 1382-ben Jogaila meggyilkoltatta az akkor egy éve a nagyfejedelmi címet viselő Keştutist, s a fiának is csak női ruhát öltve sikerült megszöknie Kreva vára börtönéből.

 Jogaila a krevói egyezmény (1387.) értelmében Jagello néven II. Władysław lengyel király és litván fejedelem lett. Ez a lengyel-litván perszonálunió kezdete, amely azonban az önálló litván államiság fokozatos elsorvadását fogja eredményezni. Miután végrehajtotta a litvánok megkeresztelését, 1392-től csak a lengyel királyság ügyeivel kívánt foglalkozni, s Litvániát hagyta unokafivérére.

Vytautas 1430 – ban bekövetkezett haláláig a Litván fejedelemséget hatalmasra növesztette. Területe ekkor érte el a l millió km²-nyi kiterjedést, s egész fejedelemsége idején törekedett megszabadulni  a lengyel függéstől. Ennek érdekében szövetkezik a mi Luxemburgi Zsigmondunkkal is, akitől kér és kap is királyi koronát. Ez a korona azonban nem érkezik meg hozzá, mert közben értesül a dologról Jagelló, s a futárt koronástól elfogja, így a koronázás elmarad. Ezután nem sokkal az öreg, 80 éves Vytautas vadászás közben leesik lováról és meghal. (Halálát nem mindenki tartja véletlennek.) Népe számára azonban a litván függetlenségi törekvések egyik szimbólumává válik, s el is nyeri a Nagy Vytautas történelmi megnevezést.
A litvánok nagyjából úgy tekintenek Vytautasra, mint a franciák Napóleonra. Nevét még ma is sokszor adják gyermekeiknek, míg a Jogaila névvel hasonlóképpen nem találkozunk. (Sőt, – hiába szól mellette a történelmi szükségszerűség – meséli Venclova, hogy a litvánból lengyellé vált uralkodó számukra az áruló archetípusa, akit pl. a két világháború közötti időben, egy litván faluban lefolytatott szimbolikus perében, halálra ítéltek – mintegy 500 évvel Jogaila tényleges halála után.)

Vytautas tettei között különös fénnyel ragyog a középkor egyik legnagyobb csatájában, a tannenbergi (grünwaldi) ütközetben 1410-ben aratott győzelme.
A lengyel-litván unió elsöprő győzelmet aratott itt a német lovagrend felett: a lovagrend hadereje megsemmisült (több, mint 10 ezer ember elesett, ugyanennyi fogságba került) s elesett a teljes vezérkar. Ezzel a lovagi állam véglegesen meggyengült.
Aki a csatáról részletesebben szeretne olvasni, megteheti itt.

A Trakai vár falain is többször találkoztunk a csatát ábrázoló alkotásokkal, köztük
Jan Matejko Grünwaldi csata című festménye másolatával, melynek eredetije
Varsó Nemzeti múzeumában található.

Litvánokban ez a győzelem máig ható nyomokat hagyott, ugyanis az I. Világháború után a Kaunas-i kosárlabda klubcsapat felveszi a Žalgiris nevet, amely litvánul ennek a csatának a megnevezése. A litvánoknál mondhatni a nemzeti sportnak a kosárlabda számít, s nemzetközi szinten, Európa-bajnokságokon, kiemelkedő eredményeket érnek el a sportágban. Játékosaik rendszeresen kapnak “idegenlégiós” felkéréseket USA klubcsapatoktól, de kvalitásukat jelzi, hogy nemzeti csapataikban meg amerikai játékosok is szerepelnek.

Mivel feltehetően kevesen néznek be az elővár kiállítási termeibe, teszek ide egy kis válogatást az ott látható különleges darabokból:

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Még egy meglepő szokásról mesél itt idegenvezetőnk. Ottlétünkkor is, de különösen nagy a forgalom hétvégén, esküvő fiatal párokkal. Litván szokás szerint a vőlegénynek az aráját nem küszöbön, de hét hídon kell átvinnie az ölében! S erre itt természetesen a hidak bőven adottak.

Nekem pedig felrémlik, hogy találkoztam már ezzel a mondással, hogy 7 hídon kell átmenni, vagyis ez több nemzet képi kifejezésmódjában rögzült. Az egykori NDK Karát rockbandának volt a legsikeresebb dala az Über sieben Brücken mußt du gehn, amelyet átvett Peter Maffay is, de Chris de Burgh is angolra – Seven Bridges – átültetve. Ennek hangzik úgy a refrénje (németeseknek), ami keletkezésekor, 1978-ban természetesen igencsak szólt a szabadságvágyról:

Über sieben Brücken musst du gehn,
sieben dunkle Jahre überstehn,
siebenmal wirst du die Asche sein,
aber einmal auch der helle Schein.

Sajnos az eredeti felvétel nem található meg a YouTube-on, de azóta is számos alkalommal feldolgozták, elénekelték – többek között a Német Egység 25. évfordulójának is ez volt a vezetődala – egykori, minden értelemben megváltozott előadói a dalt:

 

Litván tájképhez kiegészítés

Vagyis inkább szolgálati közlemény: Visszajelzésből megtudtam, hogy a becsatolt első videó – ami miatt visszatartottam napokig az egész bejegyzést, nem nyílt meg, ezért újra töltöttem, s remélhetőleg ideig-óráig elérhető lesz!

Elnézést mindenkitől aki hiába próbálkozott! (De talán most…)

Litván tájkép – (Baltikum 5)

Ma kicsit lazábbra és líraibbra veszem jegyzetemet, a 4. fejezet töménysége után. Litvánia természetrajza és földrajza lesz, amivel foglalkozni szeretnék. Itt töltöttük a legtöbb időt,
4 napot, s ezáltal talán ildomos is némileg behatóbban foglalkozni vele.

Litvánia tőlünk északabbra, légvonalban mintegy 1200 km- re található, s ezért már más időzónában fekszik (odaérkezve 1 órával előbbre kell állítani óráinkat!), ahol pl. a reggel és este beköszönte 1- 1,5 órával korábban/ este későbben történik, mint nálunk.
Az útikönyvek leírják, hogy itt nyáron is néhány fokkal hűvösebb az átlagos hőmérséklet az általunk megszokottnál. Hát… reggelente a buszból kinézve, az emberek felöltőben, átmeneti kabátban siettek dolgukra – július végén! S amire mindenképp számítani kell, az a gyakori eső. De ennek köszönhetően kiégett felület itt nincs, tájai ragyogó zöldek, amit nem győztünk csodálni. A ránk mosolygó szépséges látványt talán legjobban Andrzej Wajda szemén keresztül tudnám közvetíteni:

Litvánia! Szép Hazám! Egészség vagy, élet!
Csak az tudja, mennyit érsz, ki elvesztett téged.
Gyönyörűséged teljes pompájában látlak,
s ím, megénekellek, úgy sóvárgok utánad.

Szent Szűz, aki a fényes Csensztohovát véded,
Osztra-Brámán tündökölsz, s vigyázod a népet
Novogrodek nagyhírű, váras városában!
Ahogy egykor gyermekként megóvtál csodásan
(mikor sírva ajánlott oltalmadba engem
jó anyám, s én halódó pillám fölemeltem
s egyházadig úgy mentem már a magam lábán,
elmondani visszanyert életemért hálám):
haza is ily csodásan viszel minket egyszer.
Szállni vágyó lelkemet addig se feledd el,
vidd az erdős dombokra, a füvellő, harsány
zöldben álló mezőkre messzi Nyemen partján,
gabonákkal téresen tarkálló vidékig,
ahol búza aranylik, rozs ezüstje fénylik,

A gólya a nemzeti madaruk, s tényleg, én eddigi életemben összesen nem láttam annyi gólyát, mint ezen az utunkon. De azt nem ám úgy, mint itthon, hogy kémények, vagy villanyoszlopok tetején fészkében ülve, de úton-útfélen, kinn a mezőkön akár csapatosan sétálgatva, s csipegetve, mint nálunk a falusi udvarban a tyúkok.

Az ország területe mintegy 2/3-a hazánkénak, s lakói száma – ha mindenki otthon van, mivel sok fiatal itt is külföldön dolgozik – 3, 4 millió körüli. S a három kis balti ország közül még itt a legmagasabb a saját, litván nemzetiség aránya, 84,3 %, mintegy 6,2% lengyel, akik elsősorban Vilniusban és a környékén levő kis falvakban találhatóak, s 5%-nyi az orosz, akiket a szovjet érában, az iparosítás címén telepítettek be, s így leginkább a nagyvárosokban élnek.

Ha már… A fenti gyönyörű versrészlet Adam Miczkiewicz tollából született, valamikor 1832-34. között, Párizsban, emigrációban. Ugyancsak itt, a Pan Tadeusz avagy az utolsó birtokfoglalás Litvániában, gyermekkora Litvániájában 1811-12-ben játszódó nemesi története epilógusában szakad ki belőle az utána még oly sok kényszerű emigránst kínzó bánat:

Vagyunk mindenütt hívatlan vendégek;
múltba, jövőbe; akárhova nézhet,
nincs a világon, csupán egyetlen hely,
hol némi enyhet találhat a lengyel;
a gyermekkor.

A sok eső következtében itt népi elfoglaltság a gombászás, de általánosságban természetjárásra csábít a sok erdő – mely az ország területének több mint 30%-a, – s
a 2800 (jégkorszakból itt maradt moréna-) tavával bizony ő is rászolgálhatna a Finnországhoz kötődő állandó jelzőre, mint ezer tó országa. Folyója pedig 600 körüli.

A K-Ny -i átjárást egykor megakadályozó, s egyben vízválasztó Valdaj hátságban, Fehéroroszországban ered legnagyobb folyója az összesen 937 km hosszú Nemunas /Nyeman (oroszul); Niemen (lengyelül), Memel (németül)/- melynek 472 km-es szakasza kanyarog Litvánián át, hogy végül a Kur öbölnél a Balti tengerbe ömöljön. Az utolsó
116 km-es szakaszán egyben határfolyó is az oroszországi kalinyingrádi körzet felé. Litvánia területének 72 %-a tartozik a vízgyűjtőjéhez. Tolsztoj Háború és békéjében fontos, szimbolikus a szerepe. Napóleon seregei a partjánál vernek tábort, mielőtt Oroszország földjére, a megsemmisülésbe lépnek.
Egyébként az országban nincsenek jelentősebb hegyek, legmagasabb pontja sem éri el a 300 métert, mégis a lankás táj jellemző mint pl. fővárosa, Vilnius térségében is. A talaj homokos, köves, csak a krumpli, a rozs, a zab és a len terem benne. Sok útikönyv még ma is megemlíti a kiváló minőségű litván lenvászon  termékeket, amiből érdemes vásárolni az ott járó utazónak.
Az erdők jellegzetes fája az erdei fenyő, és a lucfenyő, nem ismeretlen a nyír, a tölgy és a gyertyán se; bükk mutatóban se akad, ennek elterjedési határa délebbre húzódik.
A tölggyel különösen meghitt a viszonyuk, egyes vallási ünnepeken, egyéb díszítő növényekkel vegyítve, régen ebből fontak girlandot, koszorút a templom díszítésére. Sőt,
a Pan Tadeus lábjegyzeteit olvasva, egy iskoláskori dal – akkor mi még ezeket kellett fújjuk – értelme is hirtelen megvilágosodik. Korosztályom még biztosan emlékezik erre: “Ó, te bunkócska te drága, ó te eleven fa gircses-görcsös ága, segíts most!”

És íme a magyarázat ⇒ A litván husángot a következőképpen csinálják: kinéznek egy fiatal tölgyet, és szekercével alulról fölhasítják, hogy a kérget és a háncsot kettévágván, a fát enyhén megsértsék. Ezekbe a bevágásokba éles köveket nyomkodnak, amelyek idővel benőnek a fába és kemény göcsörtöket alkotnak. A pogány időkben a husángok alkották a litván gyalogság fő fegyverét.

A Nobel díjas Czesław Miłosz (1911-2004.) – Az Issa völgye, az édes gyermekkor századeleji litván faluját idéző regényében, pompás képét rajzolja a falu akkori szereplőinek, szokásainak, környezetének. Noha a regény végére elsodor, eleinte igen lassan bontakozik, néha az volt az érzésem, mintha a Tüskevár és a Téli berek elegyét olvasnám, de számos szép részlettel is szolgál:

“Májusban a nyírfák világoszöldek, és a sötét lucerdőkkel a háttérben olyan fénnyel tündökölnek, amilyennel képzeletben a Vénusz bolygót ruházzuk fel. Ősszel világossárgák, mint megannyi kis nap tündökölnek. A rezgőnyárfa vörössége izzik a hatalmas gyertyatartók csúcsán. Az október az erdőben az érett berkenye színe is, meg a fakó növénybolyhoké és az ösvényre hulló leveleké.”

De ennél is szórakoztatóbbak a pogány világból, a néphitbe átvonult és még mindig élő babonák, reflexek. A tájat ördögök, démonok, s a nép történelméből alakot öltő szellemlények át- meg átszövik, miközben a szelíd vízisiklónak kis tálkában tejet tesznek a küszöbre:

🙂

A fent idézett könyv cselekményének jelenideje az első világháború utáni évek. Ez az a súlyos történelmi időszak a világháborút követő békeszerződések után Litvániában, amikor a Népszövetség által kikényszerített megállapodást a lengyelek felrúgják, és elfoglalják Vilniust (1920. okt. 9.), majd Lengyelországhoz csatolják. A világpolitika szemet huny efelett, s így egészen a II. Világháború kezdetéig (1939.) Litvánia áthelyezett fővárosává Kaunas lesz, s a lengyelek háborítatlanul birtokon belül maradnak Vilniusban.
Így az évszázadokig államszövetségben élt Lengyelország és Litvánia között mindenfajta kapcsolat – nemcsak a diplomáciai, de a postai is – megszakadt, s máig nem gyógyuló sebek keletkeztek emiatt a két nép viszonyában. A viszony elmérgesedését példázza az a körülmény, hogy a függetlenségét évszázadok után visszanyerő, s demokratikus útra lépett Litvánia határán tábla jelezte: “Belépés minden ország állampolgárai részére, kivéve a lengyel állampolgárokat.”
Könyvünk gyermek főszereplője is a nagyszülei gondoskodásában él, várakozva szüleire, akik valamikor kívül rekedhettek Lengyelországban.

Visszatérve eredeti szálunkhoz, Litvánia földrajzához, nem lehet említés nélkül hagyni, hogy 1989. évben a Francia Nemzeti Földrajzi Intézet Európa földrajzi középpontját Vilnius közelében, attól 26 km-re északra határozta meg. Litvánia, az Európai Unióhoz csatlakozása évében, 2004-ben itt emlékművet állított.

1989. év augusztus 23.-án azonban ennél jelesebb történetnek volt színhelye a három kis balti állam. A Molotov-Ribbentrop paktum aláírásának 50. évfordulója alkalmából 600 km-es, a
3 ország fővárosát összekötő, élőláncot alkottak az észt-lett és litván emberek, tiltakozva országaik megszállása ellen, amelyet ezen paktum titkos záradéka alapján szenvedtek el az akkor még független fiatal balti államok.
A dokumentum titkos záradékában a felek rögzítették Kelet-Európa befolyási övezetekre való felosztását. Ennek értelmében Nyugat-Lengyelország és Litvánia a német érdekszférába míg Kelet-Lengyelország, Lettország és Észtország szovjet érdekszférába került. Később Litvániát mégis a szovjetek szállták meg, visszafoglalva Vilniust, mely az
I. világháborút követően Lengyelország kezén volt.

Az élőlánc napján kiáltványt intéztek a világ és az európai közösség felé, melyben elítélték a paktumot, bűntettnek nyilvánítva azt, és követelték, hogy tekintsék semmisnek.
Az Európai Közösségeket a kettős mérce alkalmazásával vádolták emberi jogi kérdésekben, mivel szerintük szemet hunytak a Hitler-Sztálin korszak utolsó gyarmatai felett.

Az esemény lebonyolításához a nagyméretű szervezésen túl, jócskán kellett bátorság is, hiszen ekkor még a Szovjet szocialista köztársaságok szövetségébe tartoztak, s ugyanezen év februárjában még Grúzia fővárosában egy szovjetellenes tüntetésen a katonaság tüzet nyitott, melyen 20 ember életét vesztette.

Szerencsére ez az a ritka történelmi pillanat volt, amikor a békés  úton sikerült a mozgalomnak elérnie célját, s a tagköztársaságok közül elsőként Litvánia, az akció után fél évvel kikiálthatta függetlenségét.

Azért még most is torokszorító nézni a több, mint negyedszázados felvételeket, amint mintegy 2 millió ember – a Reuters adatai szerint nagyjából 700 000 észt, 500 000 lett és egy millió litván -, a Baltikum lakosságának 25-30 %-a, gyerekektől az öregekig, kéz a kézben áll eltökélten a 600 km-es kötelékben.

A balti lánc 2009-ben felkerült az UNESCO Világemlékezet listájára, de a résztvevő országok is fenntartják emlékezetét. Vilniusban, a Katedrális téren a lánc végpontját jelölve egy kő áll, benne Stebuklas (Csoda), vagy a városból kifele vezető út mellett, a modern épületek előtt, az esemény emlékére emelt, a nemzeti zászló színeit viselő jelképes falból kitört darabok, az emberlánc körvonalai mentén.

A balti út 25. évfordulóján Vilniusban rendezett látványos ünnepségről az alábbi YouTube videón nyerhetünk bepillantást.

Jelentéktelen apróság – Venclovától, kivonatosan

Az a helyzet, hogy napok óta külső erőre várok, hogy megjelentethessem következő Baltikum-i írásomat. A szöveges rész megszületett, ám fejembe vettem, hogy egy (engemet) lenyűgöző filmrészletet becsatolok, de valahogy a meglevő formátumot nem tudom feltölteni, mert nem ismeri fel a rendszer. Elvittem hát professzionistákhoz, akik nem sokat ígértek, csak annyit, hogy napokig eltarthat, amíg sikerül (-remélem!-) konvertálni.

Gondoltam hát, hogy addig becsatolok ide kivonatolva egy történetet Tomas Venclovától, ami nekem nagyon tetszett, és persze nem mentes témánkhoz (Litvánia) tartozó vonatkozásoktól sem. És nem kevés az áthallás a későbbi századokra – a történelem szüntelen ismétli önmagát – , akár az író személyes sorsára.

Venclova litván költő, esszéista, irodalomtörténész és műfordító. 1937-ben Klaipedában született, s a Vilniusi egyetemen végezte tanulmányait. Életének tán legnagyobb ellentmondása, hogy édesapja a szovjet rendszer magas funkcionáriusa és íróként a szocialista realizmus kiemelkedő képviselője volt. Ilyen háttérrel mondhatni párnázottan indult élete, amíg az 1956-os magyar forradalom hatására szembe nem fordult a rendszer ideológiájával. Következmény rendőri zaklatások, az ellenzékisége miatti hátrányos megkülönböztetés, s ennek minden hozadéka: szamizdat publikálás, zaklatott és helyszíneit váltogató életvitel, ugyanakkor nagy költők (B. Paszternak, A. Ahmatova, J. Brodszkij) barátsága.
1976 – ban a Helsinki Csoport egyik alapító tagja, s ugyanezen évben elfogadja versei első fordítójának, Miłosznak a meghívását a berkeley-i egyetemre. 1977-ben amikor haza akart térni, megfosztják szovjet állampolgárságától, így emigrációba kényszerül. Azóta az USA-ban él, 1980. óta a Yale egyetem szlavisztika professzora.

Kárba veszett fáradság: az Andrej Kurbszkij -ügy Írta: Tomas Venclova

… Az a hosszú történet, amit szeretnék elmesélni, más, mint a fentiek. .. A mese hőse katona, államférfi és jó …író volt. Mindezen felül az első orosz emigráns, aki…önálló emberi lénnyé vált. Több mint négyszáz év választ el bennünket Andrej Kurbszkij hercegtől (mert róla van szó),… A történetnek van azonban egy másik hőse is, aki még Kurbszkijnál is figyelemre méltóbb figura. Minden oroszok cárja, az első, aki az uralkodó elnevezésére a “cár” szót használta. A nyugati világban csak Rettegett Ivánként ismerik. Ez meglehetősen pontatlan fordítása az Ivan Groznijnak, mivel a “groznij” többjelentésű szó: … Nevezzük hát Félelmetes Ivánnak.

Uralkodása még orosz mércével mérve is különleges volt. Vállalkozásának nagysága tekintetében csak Sztálin szárnyalta túl, de Sztálinnak vonatok, géppuskák és a modern tömegközlekedési eszközök is rendelkezésére álltak. Iván leigázta a tatárokat és sok más törzset, s először a történelemben soknemzetiségű, a mai napig létező birodalmat formált Oroszországból….. korlátozta a nemesség hatalmát, s ehhez jórészt a fizikai megsemmisítés módszerét vette igénybe. Megszervezte az opricsnyiná-t, a KGB egyfajta avant la lettre-jét, amely ezrével kínozta és gyilkolta a feltételezett árulókat, legtöbbször Iván jelenlétében. ( A tüzes kemence volt Iván egyik kedvenc kínzóeszköze.) (Novgorod lakói többségét a Volhov folyó jeges vizébe fojtatta.)… Iván uralkodása alatt a kinevezés bármelyik központi minisztérium élére egyet jelentett a lenyakazással, s könnyű belátni, hogy még maguk az opricsnyik-ok sem élvezhettek különösebb védelmet… Egyik őrült dührohamában megölte saját fiát,… Ezenfelül huszonnégy évig tartó háborúba keveredett Litván- Lengyel Nagyfejedelemséggel és Svédországgal,…

Azt gyanítom, hogy a moszkvaiak közül sokan szerették Ivánt, ha nem is mindannyian. Diktátori hatalommal ruházták fel,…

Iván utolsó évei még megdöbbentőbbek voltak: posztumusz rehabilitálta valamennyi áldozatát, s a papoknak megparancsolta, hogy imádkozzanak lelki üdvükért. Ily módon azt a nem mindennapi hőstettet hajtotta végre, hogy egy személyben lett Sztálin, Hruscsov és Gorbacsov. Az Istennel vagy a történelemmel, esetleg mindkettővel szemben érzett felelősségérzet teljes hiánya az országot a totális katasztrófa szélére sodorta… Néhány szovjet és nem szovjet történész hajlik arra, hogy feloldozza Ivánt számos bűne alól, mondván, hogy ő söpörte el az elavult feudális struktúrákat..

.. a sakk volt az egyik gyengéje, s ez okozta vesztét is: a legenda szerint egy dühroham ölte meg, amikor ellenfele játszmát mert nyerni ellene. Ötvennégy évesen, roskatag öregemberként halt meg.

Az Ivánnál két évvel idősebb Andrej Kurbszkij herceg nem tudta kivárni Iván halálát. Ugyanabban a környezetben nőtt fel, mint a jövendő cár (rokonok, mégpedig elég közeli rokonok voltak.) Sorsuk sok szálon összefonódik. Kurbszkij részt vállalt Iván kormányzati reformjában és néhány háborújában. Annyi bátorságot és könyörtelenséget tanúsított, hogy kiérdemelte a cár bizalmát és barátságát. De aztán történt valami. A Lengyel – Litván Nagyfejedelemséggel folytatott háború idején Kurbszkij kegyvesztett lett. Talán egy kicsit megsajnálta a halálraítélteket és kivégzetteket, akik között sok barátja és rokona volt, talán dühítette annak a háborúnak a nyilvánvaló értelmetlensége, amelyben részt kellett vennie, talán túl konzervatív volt az ízlése ahhoz, hogy felhőtlenül élvezze Iván paranoid újításait. Bárhogy történt is, Kurbszkijból belső emigráns lett. Két dolog között választhatott: vagy összeesküvést sző Iván ellen, vagy elmenekül az országból…. Kurbszkij esetében valószínűleg még egy másik, tudattalan tényezővel is számolni kell, ami nem volt más, mint írói elhivatottsága. Írónak született – ma is főként íróként tartjuk számon. Ciceró és Aranyszájú Szent János volt a kedvence… Iván Oroszországában azonban nem volt helye egy írónak – kivéve persze magát Ivánt. Kurbszkij ezért 1564 – ben elhagyta  “Isten földjét”.
…átlépte a határt és megérkezett Litvániába.

Kurbszkij sorsa sokban ironikus. …Csaknem két évszázadig…. a közvélemény Litvániát az orosz birodalom részének tekintette és tekinti. Sorsa Oroszország sorsához kötődik, s akár akarja, akár nem, igazodnia kell az orosz életvitelhez… A középkori és a reneszánsz Litvánia hatalmas állam volt (nagyobb, mint az orosz birodalom), amely unióra lépett Lengyelországgal, de hevesen védte függetlenségét, s amely a korabeli mércével mérve meglehetősen gazdag és – Czesław Miłoszt idézve – csak mérsékelten korrupt demokráciának számított. Sokan beszéltek oroszul, csakúgy mint litvánul, lengyelül, latinul németül és sok egyéb nyelven. Egyszóval Félelmes Iván alattvalóinak szemében az akkori Litvánia olyan lehetett, mint egy mai szovjet emigránsnak az Egyesült Államok. És Kurbszkij…politikai menedékjogot kapott, a Lengyel – Litván Nagyfejedelemség titkosszolgálata …kifaggatta, ő pedig kényes információkat árult el Iván jelleméről és szándékairól. Kurbszkij tisztséget és néhány nagyobb birtokot kapott (rokonsága Iván börtöneiben pusztult el) … S ez volt az a pillanat amikor Andrej Kurbszkij herceg írni kezdett.

Gazdag írói hagyatékában…
Fő feladatának, élete céljának azonban azt tekintette, hogy leszámoljon Félelmetes Ivánnal és Oroszországgal, melyet el kellett hagynia. Kétségbeesetten próbálta megérteni, hogy mi történt vele, a cárral és kettejük országával… Ugyanakkor szembesülnie kellett azzal is, hogy új és szokatlan dolgot cselekedett: önszántából elhagyta szülőföldjét… Ez szörnyű érzés lehetett, s talán egyet jelentett az önazonosság jóvátehetetlen elvesztésével… Az orosz történelem első modern döntése Kurbszkijra elviselhetetlen terhet rótt.

Rövid levelet írt Ivánnak, amely az orosz másként gondolkodó és emigráns próza első fennmaradt emléke. Stílusa nehézkes, retorikus… (levél idézve)

Iván úgy érezte, késedelem nélkül válaszolnia kell a hazaárulónak. Igen hosszú, vitriolos levelet írt… Drámai levelezés bontakozott ki köztük…. És ..újabb ironikus fordulatot vesz a történet: kiderül, hogy Iván sokkal jobb író, mint ellenfele…. Shakespeare hőseire emlékeztet: szenvedélyes és szellemes, komoly és álszent, nagy tudású és ugyanakkor különc – egyszóval rendkívüli módon személyes (ami nem meglepő, hiszen birodalmában ő volt az egyetlen ember, akinek senki nem tiltotta meg, hogy egyéniség legyen.)

Ahogy ír, az lenyűgöző színjáték: csúfolódik, kötekedik, panaszkodik, kérked. .. Alakoskodik, szüntelenül váltogatja maszkjait… természetesen e lenyűgöző előadás hátterében a paranoia és a halálfélelem állt…

Kurbszkij mint író hozzá képest halovány..

A konzervatív és hagyományhű Kurbszkij pedig  kétségbeesetten… próbálta elmagyarázni, hogy erőszakkal kikényszerített eskük és hierarchikus viszonyok nem verhetnek bilincsbe emberi lényeket, hogy a bírósági eljárás nélkül végrehajtott kivégzés nem isteni igazságszolgáltatás; hogy az ember nem magasztalhatja hazáját, ha az börtön, s még kevésbé, ha kínzókamra, s nem szeretheti szülőföldjét, ha nem hagyhatja el és nem térhet vissza akkor, amikor csak akar…

Utolsó éveiben  nem volt boldog. Szerette a latin nyelvet és lengyelül is beszélt, de ugyanakkor ádázul elutasította a “tiszta” szláv nyelvet és irodalmat beszennyező katolikus hatást, azaz mindent megtett, hogy az igaz hit királyságában maradjon, ahonnan annak idején emigrált. Saját korát az Antikrisztus korának tartotta és apokrif próféciákban lelte örömét. Az sem véletlen, hogy új hazájában mint az egyik legönkényeskedőbb főnemes lett hírhedt… Második házassága balul sikerült. Gonosz örömöt okozott neki a szomszédjaival való fegyveres torzsalkodás… Fogdmegjei zaklatták a zsidókat (noha ez nem volt szokás a XVI. századi unióban.) Vég nélküli megaláztatások érték, becsapták és alulfizették, mert noha új hazája csak mértéktartóan volt korrupt, a kisszerű zaklatás művészetét magas fokon űzték. Amikor a király követei felkeresték, “vad muszka átkokat” szórt rájuk, ebben csak Iván tudta túlszárnyalni. Megtört, elszegényedett emberként halt meg ötvenöt éves korában – egy évvel korábban, mint ellenfele. ….

A szomorú igazság az, hogy Kurbszkij herceg, minden orosz és nem orosz másként gondolkodó és emigráns őse, vesztett.
Ivánnak írt levelei: kárba veszett fáradság. Papírra vetett szavai Iván Oroszországában semmin nem változtattak, nem is változtathattak. Az az ország pedig, ahol Kurbszkij menedéket talált, ma Iván birodalmának része. Ráadásul Kurbszkij ellenfele tisztán irodalmi szempontból is megnyerte a csatát. ….
Lényegében semmi jót nem lehet róla mondani, azt a jelentéktelen apróságot leszámítva, hogy igaza volt. Szenbeszállt korának általánosan elfogadott vélekedéseivel, s ebben áll az írás értelme. Ő Andrej Kurbszkij volt. Iván pedig Rettegett Iván.

1988

angolból fordította Bojtár Péter

Brodszkij vers

Nemsokára Vilniusban találkozunk Joszif Brodszkij lábnyomával, s ennek örömére idézem itt egyik kedvenc versemet tőle.

Joszif Brodszkij

ELÉGIA JOHN DONNE-ÉRT

I
John Donne aludni tért. És alszanak
képek, falak és ágy, padló se másképp.
Elaludt asztal, szőnyeg, zár, lakat,
szekrény és függöny, gyertya és pohárszék.
Elaludt minden. Tál, pohár, palack,
porcelán, kristály, mécs, üvegcse, téka,
kenyér, kés, óra, kőedény, damaszt,
lépcsőfok, ajtó. Mindenütt csak éj van.
Éj mindenütt: szem, szöglet, ágynemű,
fiók, papírlap alszik, egy kihordott
beszéd, szavastul, tűzfogó, kihűlt
kandalló, szén, fatuskó, mind a dolgok.
Zeke, pamlag, széktámla, bocskor, árny,
gyapjúharisnya, tükörmélyi fények,
kereszt, mosdótál, gyolcslepel, topán,
falnál a seprű, mind aludni tértek.
Elaludt mind. Az ablak. Rajta hó.
Szomszéd tetők hósíkja dől, akárha
lovat takarna. Egész álmodó
városrészt szel az ablaktest halálra.
Alszik fal, ablak, boltív, mindegyik.
Gránittömb, kockakő, a kert s a rácsa.
Kerék se nyikkan, fény se cikkan itt…
Sarokkő, vaslánc, kerítés, ciráda.
Elaludt ajtó, rézgyűrű, kilincs,
kampó, retesz, zár, kulccsal és lakattal.
Itt pisszenése, zizzenése sincs,
csak épp a hónak. Álom. Nincs a hajnal.
Elaludt börtön, zár. A mérlegek
a halaspulton. Disznók, kettészelve.
Ház, hátsóudvar. Láncra vert ebek.
Pincében macska: álmában fülelne.
Egér és ember. London elaludt.
A kikötőben gálya alszik, mélyen.
Álmában jeges víz sziszeg alul
s szétoldódik az alvó, messzi égben.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

II
John Donne aludni tért. S a víz felett
mészkőpart dől az alvó tengerárra.
Álom karjában az egész sziget.
Minden kert három vaslakatra zárva.
Cirbolya, jávor, luc, ezüstfenyő.
Hegyoldal alszik, hegy patakja, útja.
Rák, róka, farkas. Medve, rejtező.
Odvak előtt a hó buckákba fújva.
Madár alszik. Nem hallik éneke.
Varjú se károg, éjjel van, kuvik se
rikoltoz. Csendes Anglia tere.
Csillag ring. Egér surran szemlesütve.
Elaludt minden. Koporsókban, ím,
feküsznek csöndben, alszanak a holtak.
Ágyban az élők, ingük habjain.
Magányban. Mélyen. Egymásba karolnak.
Elaludt minden. Erdő, hegy, folyó.
Alszik madár, vad, élő, holt vidék is.
Csupán az éji égből száll a hó.
S a fejek fölött elaludt az ég is.

III
Alszik az angyal mind. Szent szégyenük,
hogy szentek álma nem tud földi búról.
Alszik Gyehenna s boldog Édenük.
Ez órán senki sem megy el hazulról.
Alszik az Úr. A föld oly messzi lett.
Nem lát a szem, s a fül se hajt a kínra.
Alszik a Sátán. És a gyűlölet
aludni dőlt az angol téli síkra.
Alszik lovas, arkangyal, harsona.
Álmában a ló épp hogy összerezdül.
S egymásba karolt kerubok sora
s a Szent Pál-székesegyház, boltivestül.

IV
John Donne aludni tért. Alszik a vers.
Kép, ritmus. Fel sem izzik, meg se dobban.
Mind elcsitulva vágy, vétség s a nyers
bűntett a kötött számú szótagokban.
És minden vers a másik rokona:
egymás közt suttog s moccan egyet-egyet.
S oly messze van az Éden kapuja,
hogy szegény, sűrű versek ebben egyek.
Minden sor alszik. Jambus zárt ive,
trocheusok bal- s jobbra, mint a strázsák.
Látomásuk, a Léthe bús vize.
S mélyen, bennük, a dicsőség, a másság.
Alszik a gond. A kínok álma mély.
A bűn. A jó a rosszat átkarolva.
A hű próféták. Hóhullás, fehér,
vágyik a térben kis fekete foltra.
Elaludt minden. El a könyvhalom.
Szavak folyói feledés jegével.
Beszédeken és igazságukon
a lánc felcsörren egy-egy láncszemével.
Mind mélyen alszik: szent, Sátán, az Úr.
Rossz szolgát, hívőt, fiat nyűgöz álom.
Surrog a hó s az út ködébe hull,
más semmi hang nincs a kerek világon.

V
De csönd! Figyelj: a zúzos éjszakát
hang tépi fel, mely sír, susog riadtan.
A teljes télnek adja át magát,
és sír. Kietlen éj. Valaki ott van.
Oly vékony hang. Csak éppen, mint a tű.
De nincs fonál. Csak ő leng a hidegben,
magányosan. Köd és hó mindenütt.
Éj s hajnal össze vannak öltve, fenn, fenn.
“Ki jajgat itt? Őrangyalom, te vársz
visszatérésre? hó alatt a nyárra?
szerelmemre?! És vonz az éji ház!…”
Csönd van. “Ki az, ki pusztába kiált ma?”
“Ti, kerubok? A zengő könny imént
tragikus kórus fenségével áradt…
Székesegyházam alvó boltivét
hagynátok el? Ti? Épp ti?!” Semmi válasz.
“Te vagy-e, Pál? A hangod, úgy lehet,
már csontkeményre vált szigoru szádon.
Te horgasztod az éjbe ősz fejed,
s te sírsz?” Csak a köd némasága szállong.
“S az éji látást elfödő, a kéz
az-é, mely itt fölsejlik mindenünnen?
Uram, te vagy? A gondolat merész,
de ez a sírás már követhetetlen.”
Csend. Némaság. “S ha tán te, Gábriél,
fújsz harsonát, míg hangosan ugatnak?
Ládd, egyedül csak az én szemem él,
de a lovasok majd nyeregbe kapnak.
Mind mélyen alszik. Az éj karjain.
S az égi kopófalka szinte szárnyal.
Ó, Gábriél, a tél zugában, ím,
nem te zokogsz itt, árva harsonáddal?”

VI
Nem. Én, a lelked járok itt, John Donne.
Én bűnhődöm csak az égi magasban,
mert kezem nyoma van munkáimon:
szenvedély, eszme, láncnál súlyosabban.
E teher téged felröpíthetett
eszmélet s bűnök közt, hogy arra szállj, hol
fenn a madár, s te folyvást népedet
láttad dőlt síkú tetők magasából.
Láttad a tengert s messzi tájakat.
Élted magadban s odalenn a Poklot.
Láttál világos Édent – vágyadat,
a leggyötrőbbet, mely elédbe forrott.
Életet láttál. Sziget volt a föld.
S Óceánt leltél, partokat, ahonnan
csak sötétség, csak sötétség üvölt –
Isten körébe szálltál s vissza onnan.
De oly magasra nem visz a teher,
honnét e földi tájék, hogyha nézed,
csak tornyok száza, kúszó vízmeder,
s tompulva fáj az Utolsó Itélet.
És egyenletes az éghajlat ott.
S onnét minden csak zsibbadt, lázas álom.
S az Úr onnét csak fény, mely ablakot
lobbant a ködben, egy útszéli házon.
Imhol a szántó. Mégsem szántanak.
Szántatlan év. Évszázad. Eke, hűtlen.
Körül csak erdők, mint a támfalak,
s eső kel táncra benn, a roppant fűben.

                Gergely Ágnes fordítása

7 nap a Baltikumban (Baltikum 4)

Prológus

Az előző 3 bejegyzésből már gondolom mindenki sejti, hogy idén új égtájat választottam úti élmények gyűjtéséhez.
Igen, egy hetes csoportos körutazáson vettem részt 3 balti államban: Litvánia- Lettország- Észtország útvonalon.

 

Azt gondolom szükségtelen is írni, hogy még csak nem is gondoltam arra, hogy ennyi idő lehetőséget nyújt ezen térség megismeréséhez. De legalább egy személyes élményt ad, ami mindenképpen érzelmi közelségbe hozza az érintett országokat nálam, s kapcsolódási pontokat nyújt bárminemű tájékozódáshoz. Azt sejtettem, hogy a vizuális élmény valószínűleg le fog hengerelni, s időre lesz majd szükségem, hogy leülepedjen, s jó esetben összeálljon valami képletté.

S az első perctől ennél is többet kaptam, pedig ez sem lett volna kevés. Vezetőnk ugyanis annyi elkötelezettséggel, hely – és történelem ismerettel tett minket is részesévé ennek a kis országcsoport hányatott sorsának és felemelő jelenének, hogy pillanatok alatt többé vált kapcsolatunk a puszta látványgyűjtésnél.

Így egy héten át öntötte István belénk tudását, amitől eleinte szédültünk, aztán én – aki erős vonzalommal viseltetek a történelem iránt – úgy döntöttem, ez annyira sok és már-már követhetetlen, hogy megvontam a vállamat, mit nekem Gediminas és Vytautas, Keresztes lovagok, Kardtestvérek, svédek, dánok és a többiek – hogy kb. ott tudtam csak kapcsolódni, ahol már eddig is elhelyezkedtek nálam ezek a kis államok: a szovjet köztársaságoknál.
Na de itt is valahogy sok lett az információ: a terrornak és népirtásnak az a mértéke, ami lassan-lassan itt elénk tárult, új dimenziókat adott ennek a történelmileg röpke pillanatnak is. Valahogy a mi nagy magyar panaszunk Trianon kapcsán kissé összezsugorodni tűnt.

Gereben Ágnestől olvastam ezt a nagyon szép és találó mondatot:

“Ha van Európában nép, amely évszázadok óta a történelem szélfútta keresztútjain él, a három balti ország biztosan ilyen.”

 

És hazatérve az addig sok információ hirtelen kapaszkodóért kiáltott – mert ugyan soknak tűnt, de nem volt a fejemben rend, s így az egész térség megmaradt egy nagyon szép fotóalbumnak.

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

S hogy ez ne maradjon így, belevetettem magam egy újabb, mélyebb búvárkodásba, s mire észrevettem magam, különböző könyvtárakból 17 db könyv tornyozódott már előttem-
s remélhetőleg az antikváriumom is átadta mára már a expedíciónak a megrendelt szépirodalmat, zömében litván szerzőktől. Időközben ugyanis a viszonylag szárazabb adatokról áttértem lassan az irodalmi ihletésű művekre, s ma már nem is értem hogy mehetett ez eddig el mellettem. Egyszóval: megint sok az információ, s érzelmileg is involválva vagyok – s hogy mi jön ebből ki, ha a blogra gondolok?
Valószínűleg kevesebb, mint amit én kaptam az úton, mert lehet, rossz helyeken fogok húzni, máshol meg esetleg terjedelmesebb leszek – egy éppen olvasott mű hatására.

Aki akar tartson velem, s indításul egy általánosabb vázlatot próbálok felrajzolni. Merthogy vezetőnknek indításként volt egy nagyon bőr alá hatoló kérdése:

Mit is tudunk erről a három országról? – Hát kb. annyit, amit ők tudnak mirólunk – hangzott a költői kérdésre azonnal a válasza.

Ez azért kicsit fennakadt nálam – ugyanis magamba nézve, még ha azt a futtában, az utazás előtt összekapkodott információkat összegezném is, igen – igen kevés.

Hogy ezen a képen javítsak kicsit, beleástam hát magam a témába, s ha már, elég messziről is indítanék. Segítségemre leginkább Bojtár Endre Bevezetés a baltisztikába c. könyve volt.

• A balti név jelentése

Ilyen nevű nép nem létezett, az elnevezést különféle ókori forrásokra (így pl. Plinius) vezetik vissza, akik ködös leírásokban egy hatalmas szigetről szólnak hasonló néven. Magáról a Balti tenger létezéséről, helyéről a reneszánszig utalás sem történik, először ekkor kerül fel a térképre. A középkor folyamán névtelenül hagyják, leggyakoribb neve földrajzi iránymegnevezésként keleti tenger (Oostzee) – amit a mai napig így használják a németek, dánok, svédek, finnek. Az észtek helyzetüknek megfelelően Nyugati tengernek mondják, a lettek Nagy tengernek nevezték, szemben a Kis-tengernek nevezett Rigai öböllel. A Balti tenger megnevezés csak a 18. század végén jelenik meg (a német baltisch melléknévből átvéve).

• Mit jelent a balt– tő?
  egyrészt azt, hogy fehér, másrészt mocsár (állóvíz).
  Számos példa van megjelenésére a helynevekben a Balti tenger déli partjától a Földközi tengerig. Ide tartozik a mi Balaton szavunk is. A “balti” földrajzi értelemben a Balti tenger partján lakót, baltikumit jelent.

– a lappangó földrajzi elnevezés a 19. sz. második felétől fokozatosan politikai fogalommá vált.
Először úgy, hogy a 19. sz. elejétől Oroszországhoz tartozó egykori Livónia, a három ún. keleti tartomány (Ostseeprovinzen): Liv- Est- und Kurland német nemesei kezdték magukat így hívni. A század utolsó harmadában a balti fogalomba a helyi lakosság  (köznyelvi megnevezésük undeutsch volt) bele sem tartozott, hisz nem volt nemzetalkotó tényező. Ezeknek a baltiaknak a nyelve természetesen a német volt (baltisch-deutsch), amit csak ők, az uralkodó osztály tagjai használhattak.
Módosított formában ez a szóhasználat tovább él a történelemtudományban egészen a legutóbbi időkig.
Ellentétes politikai értelmet nyert a szó az 1919-es párizsi béketárgyalások után, amikortól a három önálló, független állam (Észt, Lett, Litván Köztársaság) lakóit kezdte jelenteni, beleértve a helyi németeket is.

– A 20. század elején kezdett elterjedni az indoeurópai nyelveken belüli – összes
idetartozó nyelv – balti nyelvcsalád megnevezésbe sorolása.
Mindazonáltal e három szomszédos ország egymást sem igazán érti. Valamelyest a litván és a lett még hasonlítható, ám az észt már teljesen más, ők a mi finnugor nyelvrokonaink. A litván archaikus nyelv, nyelvrokona a szanszkrit, ógörög és latin.
A lett ugyancsak archaikus, ám fiatalabb nyelv, mint a litván, s mivel vándorlása során számos más törzzsel szomszédságba került, így nyelve több hatást magába szívott.

• Kultúrtörténetük
  A balti népek kultúrtörténetének egyik fő jellemzője a földrajzi helyzetükből fakadó elzártság. A szárazföldön minden irányt áthatolhatatlan erdők és mocsarak zárták le. A 17. századból származó első (Livónia) térképeken nem az alig létező utak, de a mocsár gázlók vannak feltüntetve.
  Megközelíthetetlenségüket fokozták az időjárási körülmények: Az év egyik szakában hó és jég, míg a másikban a felengedett talaj. Szárazföld felől nem is lehetett őket leigázni, nem volt mód váratlan, lerohanó támadásokra, elkerülték a népvándorlások.
  De: Elzártságukat más is okozta: sem ásványi kincseik, sem kedvező körülmények a mezőgazdasághoz nem voltak. Így nem alakultak ki városok (még a 12. sz-ban sem). Az egyetlen borostyánon kívül nem volt semmi, ami érdemessé tette volna „felfedezésüket”.
  A Visztulától a Ladoga tóig terjedő területen élő baltiak számos törzsre, törzsszövetségre oszlottak. A baltiak etnikai alapegysége eredetileg vérségi, patriarchális alapú volt. Ez bővült nemzetségekre majd fokozatosan politikai szerveződés alapegységébe a törzsbe. (Egy 4. századi település feltárása során megállapították, hogy a férfiak átlag életkora 30, a nőké 25 év volt.)
  A törzsbe illetve törzsszövetségekre szerveződésük eltartott egészen a
  13. századig – miközben Észak Európa és a közép-kelet európai régió eddigre már csatlakozik a keresztény, feudális Európához. /Megkeresztelkednek,  s uralkodóik a pápa- ill. a császár általi szakrális felkenés és koronázás után nyerik el a királyi címüket: dán (950-970.), norvég (1016-1030.), svéd (1008.),
  magyar (972.), Kijevi Rusz (989.)./ Ekkor még a pápa is, császár is jogokat osztott, s az új hívők az európai közösség egyenrangú tagjai lettek. Később már elfogyott a hűbérbirtoknak ajándékozható föld, s ez indította el a “ki-mit szerez, az az övé” keresztes hadjáratokat.
  A keletbalti barbár törzsek legfeljebb a primitív állami struktúrát képviselték, ahol egy többé – kevésbé homogén etnikumon belül volt viszonylag erős vagyoni megoszlás, de nem létezett mélyen tagolt osztálystruktúra (erős kizsákmányoló réteg nincs), az (esetleg örökletessé tett) hatalmi forma személyi függés láncolatára és katonai kíséretre épült.
  Mint írástudatlan természeti lények azonban a történelmen kívül rekedtek. Földrajzi elzártságuk mellett ez történelmük másik fő jellemzője. Az írásbeliség támasza híján későn alakul ki náluk a nemzeti tudat, általános a megkésettségük – másként szólva összecsúszik náluk az őskor, ókor, középkor, s lényegében  a barbárságból egyenesen az újkorba léptek. (Ellenpéldaként: a germán barbárok az 5.-6. századtól kezdve lényegében simán Róma örökébe léptek – s 962-ben létrehozzák a Német-római Birodalmat.)

• Hogyan, és mikor tűnnek fel baltiak az európai történelem színpadán?

Hát erre a válasz törzsenként különböző. A ma baltiként nyilvántartott törzsek valamikor ezer évekkel előbb szétváltak: nyugatbaltiak és keletbaltiak külön utakon jártak. Előbbiek a poroszok – akiknek neve él már csak, az is megváltozott tartalommal – a lengyel Visztula mellett telepedtek le, s sorsuk a kiirtás, asszimilálódás lett. Töredékük egyesült később a kurokkal, így beolvadva a keletbalti ágba.

A keletbaltiak északi szállásvidéke – a mai Lettország, Észtország területe –  a viking kort követően, a német keresztes lovagok földszerző területévé vált. Jelesül a Magdeburgi püspökség megkapja a jogot I.Ottótól 962-ben, hogy bármely szláv földön egyházkerületet létesítsen. Miközben karddal térítették az őslakókat, azok egy folytonos harcok dúlta területen, mindig alávetett helyzetben voltak. A térség térítését végző szászok összekapcsolták az erő jogát (középkorban általánosan a hódítás joga uralkodott) az erkölcsi, az isteni joggal: hadi győzelem számukra az új, keresztény Isten felsőbbrendűségét bizonyította. (2000. év nagyböjt első vasárnapján II. János Pál pápa szentmisében megkövette mindazokat, akik ellen a katolikus egyház vétkezett – többek között az inkvizíció, a kereszteshadjáratok, és az egyház zsidóellenes cselekedetei során.)

A Drang nach Osten-ként ismert hódítás több szakaszban (mintegy 100 évig ) zajlott, s közben különböző neveken a lovagrendek (Kardtestvérek rendje, Livóniai Lovagrend →Német Lovagrend) kiterjedt alakulatot hoznak létre Livónia néven, melyet 1202-től a pápa oltalma alá vett Mária földje (Terra Mariana, Terra Martis, Terra beate Virginis) titulussal.

A tájat püspökségek és a rigai érsek hűbérbirtokai tagolják már, s a mindenkori lovagrendek várai. Albert püspök (Riga megalapítója, 1201.) és a lovagok sikerei fölkeltették az oroszok és svédek figyelmét is, s ekkor jelennek meg a dánok is Észak-Észtországban, s ők alapítják Tallin városát (1219.).

Livónia szövetségi jellegéből következően politikailag igen gyenge volt, de erős városokkal rendelkezett, amelyek kiterjedt kereskedelmet folytattak a Hansa városokkal. A Hansa – városok hajói a vikingveszély elmúltával kimerészkednek a Balti tengerre, s fokozatosan megvetették lábukat a balti városokban, s új kereskedelmi kapukat nyitottak a mongol hódítások következtében nyugat felé orientálódó Novgorodi fejedelemség számára is.

Az 1282-től 1669-ig fennálló Hansa szövetség vezető erői a vend városok (Rostock, Wismar, Stralsund, Greifswald) voltak, élükön Lübeckkel. – Lübeckről, szülővárosáról nagyon érzékletes képet fest Thomas Mann a Buddenbrook házban. – Ezekhez csatlakoztak a poroszok (Elbing -Elbag, Thorn-Toruń, Königsberg, Bransberg, Kulm-Chelmo, Danzig-Gdańsk); s tucatnyi más, nem balti tengeri város: közülük a legnyugatibb Utrecht, a legkeletibb Tartu, s a legdélibb Erfurt. Számos helyen – Bergen, London, Pszkov, Novgorod – tartottak fenn külképviseleti irodát.

Mint ahogy ezen a balti területen a német származású emberek képezték az uralkodó osztályt, hamarosan beszívódott közéjük is a lutheri reformáció, s itt a lakosság többsége azóta is a protestáns/evangélikus hitet gyakorolja.

Fentiekkel teljesen ellentétesen alakult Litvánia történelme. Amíg Lettország illetve Észtország egészen a 20. századig nem alkottak önálló államot, Litvánia államalapítását 800 évvel korábbra vissza lehet követni. Áttér a katolikus vallásra, igaz, utolsónak (1387.) Európában, de azóta kitart mellette. Ma fővárosa, Vilnius belvárosában több az egy km²-re eső templomok száma, mint Rómában.

Az, hogy sikerült a litvánoknak fennmaradni az állandó törzsi harcoktól dúlt középkor hajnalán, amikor népek bukkantak fel, majd tűntek el, valószínűleg egy hatalmi vákuum következménye.

Első említésük 1009-ben a Quedlinburgi krónikában (Litua) található, s 1219-ben már önálló országként kötnek békét a Halics-Volhiniai fejedelemmel.

Államalapítójuknak tartott Mindaugas sikerei részben annak is tudhatók be, hogy a tatárok támadásaitól meggyengült és szétdúlt keleti szomszédait uralma alá vonta, mikor az Aranyhorda belvillongásai miatt azok támadásai csökkentek. Nyugatról, hogy a lengyelek és német lovagrend szakadatlan szorongató támadásától szabaduljon, 1251-ben egész háza népével megkeresztelkedik, s 1254-ben IV. Ince pápától kapott koronával királlyá koronáztatja magát.

Királysága azonban nem tartott sokáig, mivel, hogy profánul fogalmazzak, ő sem volt szent, s a csábításnak nem tudott ellenállni. Így, amikor 1261-ben a szomszédos
Žemaitija fejedelme egyesülést ajánl fel, ha melléáll a keresztesekkel szemben vívott küzdelmében, s visszatér a pogány hitre. S lőn…

Így aztán újabb 120 évvel elhalasztódik a kereszténység felvétele, mely mint láttuk,
a fejlődés záloga volt az akkori Európában.

Addig is azonban a Litván Nagyfejedelemség (1263 – 1569.) aktuális fejedelmei tovább gyarapították országukat, s az etnográfiai Litvánia 70-80 ezer km² körüli eredeti területe (lásd lent, a Vilnius központtal jelzett világoszöld folt) Nagy Vytautas (1392-1430.) uralma alatt elérte az 1 millió km² -es nagyságot, s területével az akkori Európa legnagyobb államává vált. Határai délen a Fekete tengerig, keleten Moszkva alatt 200 km-re húzódtak, s a tengerhez is nyert egy keskeny kijáratot Palangánál.

Nincs valami déjà vu érzésünk? Hogy is volt ez a Magyar Királysággal Nagy Lajos (1342–1382.) korában? Mit ír a krónika?

Európában már a francia uralkodó ház, a német-római császárság és a pápaság után a negyedik legjelentősebb erőt Nagy Lajos “Magyarország, Dalmácia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galícia, Lodoméria, Kunország és Bolgárország királya, Salerno fejedelme és a szent Angyalhegyi javadalom ura” – állama jelentette.

Lám, lám a mai kisállamok… De ahogy Esterházytól nem is olyan régen idéztük:

„egy politikai rendszer századokig is eltarthat akár, de van, hogy csütörtök délutánra összeomlik. „ 

Apropó, Nagy Lajos. Éppen nála elkezdődnek a kapcsolódások Litvániához a magyar történelem lapjain is. Nagy Lajos még, mint a katolikus hit hordozója, háromszor vezet keresztes hadjáratot a pápa nevében Litvániába…

Aztán a lengyel-litván perszonálunió illetve Rzeczpospolita idején (ezekről mindről, majd később mesélek) közös uralkodóink is vannak, s Báthory István 1579-ben egyetemet alapít Vilniusban.

Litvánia történelmét tárgyalva ugyanis megkerülhetetlen a lengyel jelenlét, amely sorsfordítóvá az 1569. évben kötött Lublini Unióval vált, ezzel megszűnt a Litván Nagyfejedelemség, s megindult az önálló államiság elvesztése. Közös nyelvvé, majd 1697-től hivatalosan is államnyelvvé Litvániában a lengyel vált.
Innen is van, hogy a litván nemzeti múltat megéneklő első irodalmi eposz(ok) – Ősök, Pan Tadeusz – írója, Adam Mickiewicz egy sort sem írt litvánul…A litván származású költőt (akinek szülőhelye Nowogored és környéke, ma Fehéroroszországhoz tartozik) mind a lengyelek, mind a litvánok nemzeti költőjüknek tekintik. (Mint a világirodalom legismertebb lengyel költőjének sírhelyét a lengyelek a krakkói Wawel katedrálisában, királyaik közé helyezték.)

S innentől most már valóban csak bakugrásokkal:

1795-ben Lengyelországot teljesen felosztotta egymás között a három szomszédos hatalom: a Porosz Királyság, a Habsburg birodalom és Oroszország.

Ezzel a keleti szomszédságban egyre erősödő Oroszország többszöri korábbi kísérlete után végleg ráteszi kezét Litvániára. Épp csak megelőzve születését a korszakot megéneklő költőnek, Mickiewicznek (1798.december 24. – szenteste: Adam keresztnevet emiatt kapja még a Bernard mellett).

Ennél korábban I. Péter, aki a Romanov dinasztia meglehetősen zűrzavaros idejében nőtt európai nagyhatalmi terveket dédelgető teljhatalmú uralkodóvá, a svédekkel vívott nagy északi háborúja (1700-1721.) első részében már megszerezte Livónia területét, s a cári birodalomhoz csatolta. (Az észtek és lettek az épp őket elvesztő svédek uralmát tartották elnyomatásuk idején az “aranykornak”.)

Így a három, későbbi balti kis állam sorsa közös jegyeket kap, s az új elnyomó az Orosz Birodalomban ölt testet. S ezek a jegyek a későbbiekben még oly sokszor visszatérő börtön, száműzetés, Szibéria, mészárlások és korbács-kancsuka önkényuralmi eszközeit jelentették – amelyek éppúgy érintették a saját =orosz nemzetiségűeket, mint a más, hatalmuk alá vont népeket. Senki nem volt többé biztonságban – nemest vagy kisembert, katonát vagy  tanárt/diákot egyaránt elérhetett a cári megtorlás szeszélye, s könyörtelensége.

A korszak 2 jellemző fogalmáról így ír Mickiewicz az Ősökhöz csatolt jegyzeteiben:

” A Feldjégerek, … a zsandárok fajtájából valók: a mindenkori kormányzat számára veszélyes elemekre vadásznak, rendszerint kibitkán járnak, egy rugózat és vasalás nélküli facsézán… A Feldjéger általában éjszaka érkezik, elkapja a gyanús személyt, sohasem mondja meg, hova is viszi. A kibitkára postakocsi csengőt szereltek. Aki nem volt Litvániában, el se tudja képzelni, milyen riadalom kél minden egyes házban, ha a postakocsi csengője megszólal a kapuban.”

Behavazódott, mind vadabb világban
Száll a kibitka, mint szél a pusztában;
Két szemem, mint két szélvészragadta
Sólyom a tél vad óceánja fölött
Földet keresve hiába is köröz,
Oly vad elemek tombolnak alatta,
Nincs hova szálljon, szárny pihentetni,
Bárhova is néz, érzi, el fog veszni.
…
Az ember fia itt láncravert kutya,
S a bethlehemi üstökös: kancsuka?
…
S mennyi út vonul itt keresztbe-kasba!
…
Cár-ujj vonta meg mindet, Pétervárott.
Ha kicsiny lengyel falucskát ért ujja,
Vagy épp egy lengyel várkastélyt talált ott,
Falu, vár máris földig lerombolva,
Utakkal szántá föl a pusztaságot.            /Mickiewicz: Út Oroszországba/

-avagy az egyéb módszerekről: ” Oroszországban a hivatalos báli meghívó parancs; kiváltképp, ha a bált a cár vagy az uralkodó család valamelyik tagja, avagy valamelyik főméltóság…tiszteletére rendezik. Az ilyen esetekben, ha egy-egy gyanús vagy kormányzat által rossz szemmel nézett személy nem megy el a bálra, nem kis veszedelemnek teszi ki magát. Oroszországban számtalanszor megesett, hogy bebörtönzöttek vagy bitófára ítéltek családja rendszeresen megjelent az udvari bálokon… Az ilyen bálokról hírelik azután az újságok, hogy a szabad akarat és a legjobb és legkegyelmesebb uralkodó iránt érzett szeretet szívből jövő megnyilvánulásai.”

Természetesen uralkodóvá a pravoszláv vallást tették, s a tűréstől a kiírtásig terjedt a más felekezetű papok sorsa. A katolikus egyháztól elszakadottak a kiváltságosak támogatását élvezték, hisz ezekre a lelkipásztorokra úgy tekintettek mint a despotizmus támaszaira:

Főtisztelendő Diener lelkipásztor,
Cár-gyémántrendes lovag, Prédikátor
Ma igét hirdet, arról prédikál ma,
Hogy a Cár Isten kegyelméből Pápa,
Hit s lelk’ösmeret szent Mindenhatója
S egyben fölszólít minden kálomistát,
Szociniánust, anabaptistát,
Miképp meghagyá minden Muszkák Cárja,
S burkus király, Ő hű muskétása,
Térjenek meg, van: új hit s lelk’ösmeret,
Mert egy a pásztor, s egy a gyülekezet.  /Mickiewicz: Ősök/

(burkus=porosz)

A napóleoni háborúk a helyi nemességben a nemzeti függetlenség elnyerésének illúzióját ébresztik, ám Napóleon vereségével ez elenyészik, s a cári nagyhatalom innentől már nyíltan erőszakos eszközökkel, s kíméletlenül érvényesíti birodalmi érdekeit az alárendelt népeken. A népek börtönéből szabadulni akaró lengyel (s litván) szabadságharcot a cári csapatok leverik, csakúgy mint az 1863-64-es nemesi felkelést. Erős russzifikáció indul meg, az általános iskolákban az oroszt tették a kötelező oktatási nyelvvé, betiltották mindenfajta latin nyelvű kiadvány nyomtatását.

De innen a folytatást majd a következő bejegyzéseknél mesélem el.

Rigai szecesszió (Baltikum 3)

Nagyon sok rajongó szecessziós tárgyú bejegyzésem született már ezeken az oldalakon. Ám színhelyeim többnyire Budapesten voltak, s elsődlegesen Lechner Ödön remekeit foglalták magukba.

Lágy, hajlított formák, kicsit átlényegített magyaros motívumok, sok indával, kaccsal, s mindenek előtt színesen. Gyakori a pirogránit, színes Zsolnai cserepek alkalmazása, illetve az épületeknél egyszerű alapanyagok, mint a tégla felhasználása. De ide tartoznak az aszimmetrikus formák, egy épületen belül is sokféle anyaghasználat, a jellegzetes ívelt (elágazó) fa betétes ajtó- és ablakkialakítások (Bedő ház), kovácsoltvas kapuk (erkélyek, lépcsőházak, vagy a Gresham palota pávái) – a Róth Miksa üvegek, s ehhez alkalmazkodik a Gesamtkunst jegyében a belső berendezés. Lechner kortársai helyenként szívesen díszítik épületeik homlokzatát aranyozott ornamentikával (Spiegel féle Lindenbaum ház, vagy pl. Török bankház), míg Lajta Béla művészetével már tovább mutat az art deco felé, s a
Kós Károly – féle vonulat a nemzeti romantikára épít. Rajtuk kívül is számos kiváló szereplője van a magyar szecessziós színtérnek, akiket itt most nem célom felsorolni, de majd mindegyiknek megvan a sajátos stílusjegye.

Ami Rigában szemünk elé tárult, alig hasonlítható máshoz. Kivétel csupán ott is a nemzeti romantikához kapcsolt ága, amelyet a szakirodalom szerint ők a finnektől vettek át, de a hasonlóság letagadhatatlan a nálunk pl. Árkay Aladár épületeihez, vagy a már éppen említett Kós vonalhoz.

Hát erről beszélek.

A láb földbe gyökerezik, a lélegzet elakad.

Micsoda fantasztikus megoldása ez a középrizalit fölötti pártázat lezárásának!
Én emlékeimben csak az amerikai elnökök sziklába (Rushmore hegy 1927-41.) vájt hatalmas méretű arcmását tudom hozzá párosítani. Az emberi profil ilyen nagyméretű ábrázolását (önmagában- nem egész alakos, v. szobor) nem tudom agyamból előhívni. De tetszik, nagyon tetszik. Kellően decens hozzá a kék szín is (amihez Lechner is csak igen ritkán – a Földtani Intézetnél, és a Pozsonyi Kék Templomnál – nyúlt), a többi díszítő elem pedig többé-kevésbé megtalálható egyéb szecessziós műveken (páva, bagoly, maszkok, növényi ornamentika, kovácsoltvas kapu) is. Bár az ablakok nagyon is egyformák, és szabályosak – csupa derékszög -, legfeljebb díszítő keretezésük ívelt.

S a ház maga is nagyon szögletes, inkább a bécsi, Otto Wagner féle stílus, amely a (sima) homlokzat dús díszítésével operál. Ugyanakkor Wagner jellegzetesen mintákkal (szegecsekkel – Postsparkasse), színekkel (majolikaház) teszi mozgalmassá frontjait, itt viszont rengeteg az épületszobrászati elem, ami dússá és izgalmassá teszi a házat.
De, számomra hiányzik a szecesszió kvintesszenciája : sehol egy Victor Horta – féle görbület, Antoni Gaudi organikus hullámvonalairól már nem is beszélve.

De hát ki is ennek az egyéni kézjegyű, szinte túláradó díszítő szobrászatú rigai szecessziónak a szülőatyja?

Bizony nem más, mint a számunkra elsősorban a Patyomkin cirkáló filmrendezőjeként ismert Szergej Eisenstein apja, Mikhail Osipovich Eisenstein, aki Riga főépítészeként szinte “hobbiból” tervezte meg azokat a remekműveket, amelyek ma a rigai szecessziót világhírre, s Rigát az Unesco világörökségi listájára segítették repíteni 1997-ben.

Mikhail Eisenstein 1867 -ben egy balti német zsidó családba született Szentpéterváron, anyai ágon (emlékei szerint, okmányokkal nem bizonyítottan) svéd felmenőkkel. A szentpétervári egyetemen szerzett építészmérnöki diplomájával (1893.) Rigába költözött.

Riga népessége éppen ebben az időben robbanás szerűen, mintegy ötszörösére nő, s  a fontos balti tengeri kikötőváros gazdaságilag és iparilag addig nem látott növekedést produkál. A régi városfalakat lebontják, hogy helyet teremtsenek a terjeszkedni akaró városnak.

Itt, a város szolgálatában csinál karriert Eisenstein, amely során az állami tanácsos címig viszi, ezzel kiérdemelve egyben a méltóságos úr megszólítást is. Az orosz
Julia Koznyezkajaval kötött házassága alkalmával áttért az ortodox hitre, s gyermekük Szergej, 1898-ban jött a világra Rigában.
Viharos együttélés után 1909. évben elváltak. Julia visszamegy Szentpétervárra, s a gyermek az apjánál került elhelyezésre, akinél a középiskolái befejezéséig él.
A világháború aztán elválasztja őket egymástól. Míg a gyermek a szovjet rendszer és forradalom hívévé válik, az apa éppen ellenkező meggyőződésében kivándorol Németországba, s ott is hal meg 54 évesen 1921-ben, s a Berlin – Tegel-i ortodox orosz temetőben temetik el.  Szergej apjáról gyermekkori visszaemlékezéseiben mint despotáról szól, s legtöbb negatív filmhősébe beépíti apja, általa gyűlölt jellemvonásait.

Az épületekről azonban számunkra nem egy merev, fantáziátlan ember képe süt át, sokkal inkább találónak érezzük egy német nyelvű lap szellemes szócsavarását, hogy egy őrült zseni, vagy egy zseniális őrült?

Mikhail Eisenstein 1900-ban járt a Párizsi Világkiállításon, ahol mint tudjuk a szecesszió bevonulót tartott, s a látott stílus őt is teljesen magával ragadja. Végül is egy gazdag ügyvéd barátja, Lebegyinszkij tanácsára kezd bele – kínosan precíz rajzaival – a háztervezésbe, s születnek meg keze alatt a fantasztikus ornamentikájú házak, súlypontilag az Alberta-, Elisabetes- és Strelnieku utcák (iela) vonalán, zömében az igen rövid, 1901- 1905. közötti periódusban.

Eleinte a klasszikus és historizáló stílushoz szokott rigaiak őrült cukrászmesternek titulálják, ám lakóházaiban a lakások igen gyorsan elkelnek, s első perctől nem maradnak üresen. A gazdagodó polgárság szívesen hivalkodik házai megjelenésében is tehetősségével, s ezeken, a század eleji nagyfokú formai szabadságban épült lakóházakon, még erősen látszik az életöröm, a szépség keresése és szeretete. Eisenstein mai, belül modernizált és kívül-belül rekonstruált lakásainak négyzetmétere 3-6 ezer Euró között mozog, ám szinte sosem áll rajtuk az eladó tábla.

A fent bemutatott kék-fehér mintázatú háza egyike azon három rigainak, amely a világ legszebb 100 szecessziós háza védettségi listáján szerepel. S most még megmutatom Nektek a Riga szecessziós negyedének másik nevezetes utcáját, az Albert püspökről elnevezett utcát, ahol önmagában csak Eisenstein 5 házat (2a sz.-1906-ban, 4. sz.-1904.; 6.sz.- 1904.; 8.sz.-1903.; 13.sz.-1904.)  épített.

S mindjárt itt, az elején egy Eisenstein-i specialitás. Meglátásában az épületnek, mint művészeti alkotásnak nem eleme a tető, azt nem kell az utcáról látni, ezért magasra felhúzza épületei homlokzatát. (Lechner Ödön ezzel szemben külön díszként alkalmazza a gyönyörű, színpompás, Zsolnay pirogránit cserepekkel fedett tetőket- gondoljunk csak pl. a Postatakarékpénztárra, az Iparművészeti Múzeumra, vagy a Kőbányai Szent László templomra.)

Ezen épületén is felvonultat a szecesszió meghatározó elemeiből jó párat. A korabeli régészeti felfedezések, a feltárt ókori épületek (egyiptomi, asszír-perzsa) mindenütt szenzáció számba mentek – s szfinxek, harcosok, mítoszi hősök, lámpahordozók jelentek meg az építészet újkori elemtárában is. Itt a lámpahordozó és harcosok figurája is ötvözve van a szecesszió általános szépségideáljával, a női alakkal. A maszkok vagy a görög színházra, vagy a legendák/babonák rosszat elűző szörnyeire vonatkoztatott dekoratív motívumok.

S ezután még éppen tatarozás alatt levő két ház között áll az Alberta 4. számú épület, az eddig látottak közül az első, ami az én fogalmaim szerint is a leginkább szecessziós stílusban fogant, s a fent említett 3 kiemelt védelmet élvező 100 szecessziós épületből a második.

E házban lakott maga Eisenstein is, és – tessék megkapaszkodni, itt volt a legutóbbi időkig Magyarország nagykövetsége! Aztán egy új nagykövetnek valami miatt nem tetszett – Riga második legszebb szecessziós épülete – s elvitte a Nagykövetséget pár utcával odébb.

De azért nem értem. Lehet, hogy valakinek nem ízlése egyik-másik építészeti stílus. De a nagykövetségi épületek mindenkor magyar felségterületet képeznek, s a magyar állam tulajdonát képezik. Innentől pedig egyáltalán nem mindegy, hogy pl. Rigában vélhetően az egyik legértékesebb ingatlan tulajdonáról mondunk-e le, miközben a környéken nyüzsgő képviseletek egyike-másika néhány helységes irodával kell megelégedjen, ahogy azt ugyanitt magunk is láttuk. Klebersberg Kunónak pl. elévülhetetlen érdeme, hogy Rómában a magyar kultúra számára megszerezte a Falconieri palotát, a barokk nagy építőmesterének, Francesco Borromininak a művét.

Vagy saját előéletemből: a berlini Magyar Nagykövetség és Kereskedelmi képviselet igen előkelő helyen, az
Unter den Linden jobb sarkán, közvetlen a Brandenburgi Kapuval, s némileg a Reichstaggal szemben álló épület. (Igaz, ennek egy részét – talán a csökkenő létszám és költség okokból eladták: ma ott székel a berlini Madame Tussaud Intézet.) Máig élénken él emlékezetemben, amikor egy volt NDK-s partnerem feljött az irodámba, és lázas izgalomba esve telefonálni kezdett ismerősének, akivel elfúló hangon közölte: Tudod hol vagyok? Látom a goldene Panorama-t! Merthogy a Berlin tengelyét képező Unter den Linden a kapun, – s akkor még a falon túl – nyílegyenesen folytatódott a nyugatberlini Str. des 17. Juniban, amelynek csillag alakú kereszteződésében álló Siegessäule ablakomból szabad szemmel látható volt. S az NDK-soknak akkor még a látvány is tilos volt!

De vissza az eredeti témánkhoz:
Micsoda részletek! Tessék megnézni a sárkányok szép kidolgozását, sugaras szárnyait, vagy a tető két oroszlánjának figyelő, védő pózát. Az ablakok változatossága külön gyönyörűség.

Csak újabb hozzáfűzésül: idefele jövet az Antonijas utcában már találkoztunk nagyon kis vagány sárkányokkal 🙂

A következő két Eisenstein épületnél klinkertéglák adnak üdítő színfoltot az eddigi meglehetősen monokróm falak után. A 6-os számú ház sajnos tatarozás alatt áll, így abból nem sokat látunk, míg a 8. számnál újra megjelenik a kék-fehér kombinációja. De nézzük ismét a részleteket!

S az utca szemben levő sarkán látható a harmadik kiemelt szépségű besorolással bíró épület, ugyancsak Eisenstein alkotása. És tessék itt megszemlélni hány nemzet zászlaja lóg az egyes ablakok/erkélyek mentén!

A saroképület mellett befordulva, a Strēlnieku iela 4a alatt elénk tűnik  az utolsó Eisenstein épület ezen a szakaszon, amely 1905-ben kadétiskolának épült, s a tanulók gyönyörködtetésére rakta talán tele tervezője nőalakokkal. Ma jogi egyetem működik benne.

Ezzel nagyjából bemutattam a legnagyobb attrakció számba menő rigai szecessziós épületeket, ami mindazonáltal nem reprezentálja a város épületállományának mintegy harmadát kitevő szecessziós épületek összességét, hiszen még egyetlen korszak egyetlen stílusán belül is szinte végtelen stílusvariáns létezhet. Ugyanígy nem Eisenstein az egyetlen képviselője a lett/rigai szecessziós mestereknek sem, felsorolásuk robbantaná az adott írás kereteit. Mégis a lett nemzetiségűek közül szeretném kiemelni Konstantīns Pēkšēns (1859-1928.) és Eižens Laube (1880-1967.) nevét, akiknek 1-1 épületével ezen séta keretein belül is találkoztunk.
Nem szívesen dobálózom számokkal, mert ahány forrás, annyi különböző számot találtam, mégis úgy cca. egy 800 db-os épületegyüttesről lehet szó rigai vonatkozásban. Talán jobban eligazít az a térkép séma, amelyen a kiemelt épületek, mind az ebbe a stílusirányzatba tartozó alkotásokat jelölik.

Minden esetre az Eisenstein épületei a szecesszió legelső, fiatal vonulatához tartoznak, amely még a fellendülő gazdasági élet optimizmusát sugározzák. Ezt azonban már fokozatosan leváltja itt is egy letisztultabb, egyszerűbb forma, s 1905. után (forradalmi hangulat az Orosz birodalomban) megsokasodnak a nemzeti öntudatot, s saját gyökereit kereső irányzatot képviselő ún. nemzeti romanticizmus kifejeződései. Itt az Alberta utca 12.-ben berendezett szecessziós múzeum épülete az egyik korai (1903.) példa erre, melyet eredetileg Konstantīns Pēkšēns emelt saját magának. Segítségére volt a tervezési munkáknál tanítványa, Eižens Laube is. A múzeum belsejét mára már eredeti állapotában helyreállították, és számos autentikus korabeli tárggyal bővítették. Mégis talán legszebb benne az a csigalépcső, melynek mennyezeti festése nagy valószínűséggel a híres lett művész, Janis Rozentāl munkája.

Az építész tanítványa, Eižens Laube építi majd 1908-ban, az utca másik oldalán (Alberta iela 11.) azt az épületet, amely már nálunk is talál rokon vonásokat a Kós Károly vonulatba tartozó épületek között.

Miután Rigában (s így Lettországban) legfeljebb 1 napot töltöttünk az előre ismert útiterv alapján, amiről látatlanban lehetett tudni, hogy nem elég egy ország, de még egy város megismerésére sem. Ehhez most  még nyugodtan hozzáfűzhetem a rigai szecesszió szélesebb áttekintésére sem, amihez a legjobb lehetséges út, hogy az ember saját szakállára bóklászik az utcákon, s “felfedez”.
 Én is tettem a belvárosban az esti séta alapján egy ilyen örömteli felfedezést, amikor egy kapu felett jellegzetes ábrára bukkanva, további kíváncsiskodásom még értékesebb jutalomhoz vezetett. Bekukkantva az üvegen át a kapualjba, feltárult az a kis csoda, amelyből valószínűleg számosra bukkanhatunk, ha megfelelő idő is rendelkezésünkre áll.

Miközben ezen a fejezeten dolgoztam, sok esetben botlottam ilyen, vagy ehhez hasonló megfogalmazásokra, hogy Riga méltán mondható a szecesszió fővárosának, mivel nincs még egy hely a földön, ahol egy helyen ilyen számban és ilyen koncentrációban előfordulnának szecessziós épületek.  S eközben számos szecessziós portálon megfordultam, melyek legtöbbjén Magyarországot/Budapestet még csak felsorolás szerűen sem említik.

S ezen rendesen felbosszantottam magam, mivel elég jól ismerem fővárosunkat, s én ezt a kijelentést nyugodt szívvel Budapestről is megtenném- miközben állítom, hogy ezen épületeink különlegessége sok esetben túlszárnyalja, külföldi, híresebb kortársaiét.
Tessék csak megnézni a MEK oldalán (http://mek.oszk.hu/11400/11484/11484.pdf) a Szecesszió Budapesten című összeállítást Dittrichné Vajtai Zsuzsánna szerkesztésében, aki 545 oldalt töltött meg ezen épületek felsorolásával, illetve képeivel.
Hogy lehetünk hát ennyire tehetségtelenek saját értékeink kommunikációjában? Hiszen pl. még Gaudinak is csak 12 háza létezik Barcelonában, s mégis az egész világ számon tartja.

Alapból mindenütt szeretem a szépet, és örülök neki bárhol a világban – valamint kiráz a hideg a melldöngetéstől és a bezzeg magyaroktól. A szecesszió mégis annyira szívügyem, hogy ennyi felfortyanást így hirtelen megengedtem magamnak.