Római levelek, 2009.október – 7. A szökőkutakról (is)

Azt hiszem, hogy itt az ideje, most már egy kicsit turistásabb beszámolót is adni, bár pillanatnyilag nem igazán érzem, hogy is kezdjem el.

Mert azt gondolom, hogy a legtöbb nagyobb nevezetességet már mindenki ismeri nélkülem is, ha másról nem, képekről. Ehhez képest az én amatőr képeim pedig még lehet, labdába sem rúgnak.

Ezért megpróbálom, ahol lehet, csak úgy utalás szerűen felsorolni hol jártunk, mert azért mégiscsak ott voltunk. Ahol meg valami még kikívánkozik belőlem, azt úgysem tudom elnyomni.

Szóval, ezek után a második napot leginkább az első nap estéjével kéne kezdenem.

Merthogy a rengeteg ókori történetet egy középkori, majd egy teljesen mai élménnyel csengettük ki.

Vagyis, szerda este még elmentünk a közeli San Pietro in Vincoli templomba, melynek neve (Szt. Péter a láncokban), utal egyben a templom egyik nevezetességére is, arra, hogy itt őrzik egy darabját azoknak a láncoknak, amelyet Szt. Péterre tettek, mikor elfogták. De igazából ami miatt mindenki ellátogat ide, az itt található II. Gyula pápa síremléke, melynek nevezetes alakja a Michelangelo Mózese.

Vannak Rómának helyei, amelyeket utazók tanácsa szerint meg kell nézni mind nappali, mind esti fényeiben. Ezért mi még ezen a napon útba ejtettük a Piazza Navonát. A Piazza Navona egy elég nagyméretű tér, amelynek alakját meghatározza, hogy korábban (lehet találgatni, vajon mikor?) cirkusz/stadion állt a helyén. Igen, ez az ókorban volt, konkrétan i.sz. 86-ban Domitianus császár vízi ütközettel avatta fel, amelyről mint kegyetlen extrát feljegyezték, hogy élve egyetlen gladiátor sem hagyhatta el a küzdőteret, életre halálra játszották. A környező házak alapjaiban még fellelhetők a küzdőtér lelátóinak falai.
Voltak itt a középkorban még lovagi játékok, valamint Luther könyveinek elégetése. Később  piaccá szelídült a tér, amelyből mára többnyire már csak a képárusok maradtak, illetve a teljes teret körbevevő éttermek, trattoriák, pizzeriák, gelatériák (fagyizó), caffék, stb.

Itt szeretnék ajánlani egy könyvet érdeklődőknek elolvasásra, Eleanor Herman: A Vatikán úrnője címűt. A könyv abban az időszakban játszódik, amikor a tér elnyerte mai formáját, az 1600-as évek elején – közepén, ekkor választották pápává X.Ince néven a Pamphili család egyik tagját, akiknek itt, az akkori zöldségpiac mellett emelkedett házuk.
Ekkor hozták a házat megfelelő színvonalúra, és bővítették palotává, valamint felépítették mellette a Sant’Agnese in Agone (Borromini és Rainaldi alkotása) templomot.

A könyv élvezetes olvasmány, és nagyon jó betekintést nyújt az akkori életbe és a pápák világába.

Hát, őszintén engem az esti tér hangulata nem annyira fogott meg, mivel gyakorlatilag a tömegen kívül a különböző, ma már minden (főleg mediterrán) ország forgalmasabb helyein megtalálható észak-afrikai árusok nyüzsögtek, a mindenféle neon fényben csillogó és röpülő kütyüikkel. A tér (következő napi) nappali képe számomra tetszetősebb volt:

Az emberekkel teli tér nevezetességeit teljességében persze lehetetlen lefényképezni, s ezek leginkább a szökőkutak, melyből itt egyszerre három is van.

A legnagyobbnak obeliszk van a közepén:

A szökőkút neve Fontana dei Fiumi (A folyók kútja), Bernini remekműve, mely a sziklákon a világ négy nagy folyamát a Dunát, a Nílust, a Gangeszt, és a Rio de la Platát személyesíti meg.

S a kisebbek – Neptun kút ill. A mór kútja :

Bár ezek a kutak már újabb koriak, XVII. ill. XIX. századiak, de ez megint egy olyan jelenség, amelyről szólnom kell az ókori Róma kapcsán. Feljegyzések szerint a császárkorban Rómának 1150 szökőkútja és közkútja volt!

Gondoljátok meg, az ókorban.
Nálunk még mindig vannak települések, ahol még vezetékes víz sincs! Rómának már akkor akkora vízfogyasztása volt, hogy ellátásáról a természetes források és kutak mellett 11 nagyobb  vízvezeték gondoskodott, melyek összhossza 475 km és napi vízhozama több mint 1 millió köbméter volt!  Az első római vízvezeték, az Aqua Agrippa i. e. 312-ben épült!  A vezetékek nagy része föld alatt futott, mindössze 47 km épült a föld fölött, építészeti megoldásaikban nagyban alkalmazkodtak a terepviszonyokhoz, működésüket egyedül a gravitáció biztosította. A legkiválóbb ivóvizet forrásokból nyerték, amelyek némelyike Rómától 20 – 70 km-re eredt, s van olyan csatorna, melynek egyes részei még ma is működnek. ( Így pl. az Aqua Virgo fő ága látja el a Trevi kutat.)

Természetesen a vízvezetékhez víz elvezetés is járult, a szennyvíz a közeli folyókba, illetve a tengerbe folyt. A csatornahálózat gerincvezetéke egy hatalmas, kikövezett, boltozatos folyosó volt, amelynek méretei olykor az embermagasságot is meghaladták, s néhol még kocsival is be lehetett hajtani. Ezen a későbbi szakaszon a csatorna 4.20 méter magas, és 3.20 méter széles. Talán már említenem sem kell, hogy ezek nagy része is (mint a főcsatorna, a Cloaca Maxima is), ma is használható állapotban van.
Hogy ne mindig szép hazánkból hozzak példát, a francia királyregényekben Merle (alapos tudományos feltáró munka után) leírja, hogy Párizsban a középkorban a nemes urak elsősorban azért jártak lovon, hogy ne kelljen lábbal gázolniuk az utcákon hömpölygő, latrinákból kiömlő szennyben, amitől a bűz néha olyan dögletes volt, hogy még orrot bekötve sem lehetett kimenni.

Hú, már megint messzire kalandoztam a római kutaktól és szökőkutaktól.
Tény, hogy azok száma az ókor óta csak gyarapodott, s nincs téma (a kötelező, egyébként is vízhez kötődő élő vagy mesebeli figurák – halak, delfinek, csigák, najádok, mermádok, tritonok mellett), – amit meg ne énekeltek volna. Az alábbi képen, ahol vizet veszek, a Róma első egyetemének falához épített kútnál stílusosan könyveken csorog le a nagyon jó ízű és mindig hideg ívóvíz.

De ha már így elkalandoztam, maradnék is a témánál, mármint a szökőkutaknál. Mivel nem mindet fényképeztem le, kedvenceim közül merítek idegen forrásból is.

Ezt például egy kóser étterembe betérve fényképeztük, illetve a legkülönfélébb udvarokban, ha bekukkantasz nagy valószínűséggel kútra is bukkansz:

Na sikerült nem eljutnom a második napig. Tán legközelebb.

Római levelek, 2009. október – 6. Keresztül kasul Róma utcáin

Carissimi!

Ma lubickolni fogunk Rómában. Ebben az első levelemben a második napról, először csak képes benyomásokat szeretnék tenni, mindenféle történet nélkül, az adott nevezetességről vagy helyről.

Annyit azért elmondok, hogy amikor még csak képekről ismertem Rómát, – és itt nem a kiemelt műemlékeiről van szó, – még kicsit irritált is, hogy mi van ebben olyan nagy durranás a sok kopott házzal?

Valamint, hogy itthon kifejezetten bosszant a sok feketére  koszosodott, elhanyagolt épületünk, amire ha tüzetesen ránézel, azt mondod, Jézus Mária de szép lenne ez, ha látszana. És elmész Bécsbe, s ott ugyanezeket az épületeket folyamatosan karban tartják, ha kell a háztulajdonosnak előírják (négyévente megvizsgálják vagy mi), hogy hozassa a portálját rendbe, ha az kifogásolható. És ettől Bécs ma is a császárváros, és irigykedve szemléljük a gyönyörű épületeit, pedig azok csöppet sem különbek, mint nálunk az Andrássy úté, a Nagykörúté, stb.

És akkor ott vagy Rómában és belemerülsz, és úgy látod, azok a kopott épületek csodásak, pont úgy jók, ahogy vannak, valahogy időtlenek és nekem még nyeglén azt is üzenik, hogy én még ezt is megengedhetem magamnak. Merthogy annyi a gazdagságom, történelemben, múltban, a házak belsejében, hogy csak kutass bennem, mindig tudok újat és olyat mutatni neked, amire nem számítottál. És ezek a falak szépek. Nem plasztikázott patyomkin város vagyok, hanem maga az élet. Vannak falaim, amit pár száz éve is így és itt láttak az akkoriak. Ne kritizálj, örülj, hogy bepillanthatsz ebbe, örülj, hogy befogadlak.

És te örülsz, és szédülsz és csapongasz. Mert alig rebeged el, hogy jaaaaj de szép, már a következő rángat magához, és az utcán ide – oda csapódsz, egyik oldalról a másikra, mert ezt is látni kell, meg azt is.

És az is igaz, hogy bizony Róma piszkos is többnyire, – gyanítom, hogy a fő ludasok a turisták ebben, – és sajnos ezeken a drága öreg falakon sok a graffiti, – hogy tört volna le a keze, aki csinálta, – de nem érdemes ezen lamentálni, az ember elvonatkoztat tőle, és hagyja magába áramlani a szépet! És a lélek túlcsordul ennyi gyönyör láttán.

Annyit azért elmondok, hogy a második napot a Campo de Fiorin, a virág és zöldségpiacon kezdtük, ami egy macskaugrás az előző napi terepünktől, és ez már bizony annak a régi Mars mezőnek a területe, ami valamikor még városon kívülinek számított.

Na, milyen volt?

Nem tudom, hogy tudtátok-e kicsit úgy látni, ahogy én, vagy csak engem kapott el és fertőzött meg a Róma vírus? Gyerekek, azokban a pillanatokban, amikor a képek exponálása megtörtént, én álltam ott! Én voltam az a baromi mázlista, aki ezt személyesen átélhette, OTT VOLTAM !!!

Na mindjárt el is bőgöm magam a nagy elérzékenyülésben, inkább berekesztem magam.

Római levelek, 2009. október – 5. Az antik kor lezárása

Most itt már csak egy további közhelyet szeretnék kicsit jobban megkaparni, a hét dombra épült város legendáját. Íme:

A hét domb, melynek egyikét – másikát a rómaiak némi túlzással hegynek (M. rövidítés = mont, hegy) neveztek a következők: Capitolinus (49 m), Palatinus (52 m),  Aventinus, Caelius, Esquilinus, (67 m), Viminalis és Quirinalis.

Az első kettőt már gyakorlatilag besétáltuk, s mint ahogy itt, később se vesszük észre, hogy hegyeken lennénk, hisz a Rómában zajlott folyamatos építkezések közben a köztük levő kicsinyke völgyeket vagy feltöltötték, vagy maguktól feltöltődtek, az előző korszakok ott maradt romjaiból.

Amit még így az áttekintésben érdemes megjegyezni, hogy Róma történetileg különböző városfalak között élt, amelyek az idők folyamán terjeszkedtek, ahogy nőtt a város.
Erről is van képem. Belülről indulva a legkisebb a Romolusi quadrata, azt a bizonyos pomériumot fogja körül, majd az idők folyamán a falak jelentősége is módosult, változott. Míg a kezdetekben a város szent területét jelképezte, ahová ezért fegyverrel  belépni nem lehetett, így még a köztársaság korában is az ifjak és katonák  a Mars mezőn gyakorlatoztak, amely akkor még kívül esett a városon. Ugyanígy nem lehetett a városon belül temetkezni, amire pedig szemléltető példa a városon kívül eső Via Appián az egymást követő sírboltok, kazamaták. Róma falain belül épült első nem keresztény temető pl. csak 1802-ben kapta meg a jogot a pápától létesítésére – ide majd még ellátogatunk.

Később a falaknak sokkal inkább védelmi jellege lett (Serviusi, Aureleanusi falak).

Róma térképe engem kicsit emlékeztet Budapestére. Ugyanúgy kettészeli a várost a Tiberis, mint  nálunk a Duna. A balparti rész ugyanúgy nagyobb, mint nálunk Pest, s tulajdonképpen egészen a középkor közepéig nem is jelentette más Rómát. A „budai “oldal akkor alakult ki, amikor a pápák átköltöztek a Vatican dombra, s lerakták alapjait a későbbi Vatican államnak.
Ami még ezen az oldalon említésre méltó, a Ianiculus (ma: Gianicolo) domb, mely Róma legmagasabb pontja 84 méter! és itt van az a bűbájos városrész, Trastevere, ahová majd negyedik napon ellátogatunk, és elvarázsoltatjuk magunkat. A városrész neve is utal a régi státuszára ennek az oldalnak: a  Tiberisen túl.
Ez volt az a városrész, ahová még Caesar, úgymond Rómán kívüli villájába szállásolta el Kleopatrát (pár évre), hogy ne legyen annyira a vele szemben többnyire rosszmájú rómaiak orra előtt.

A városnak van még egy közkeletű jelölése, amivel néha itthon is találkozhatunk, az olasz kocsik hátuljára ragasztott rejtélyes SPQR betűk formájában. Ez nem jelent mást, mint a Szenátus és a római nép együttes uralma: S.P.Q.R. a latin “római  szenátus és nép” Senatus Populusque Romanus rövidítése.

I.e. 287- ben a római plebejusok kiharcolták, hogy megszűnjön a Szenátus népgyűlési határozatokat jóváhagyó jogköre. A plebejusok elérték, hogy teljes jogegyenlőség legyen a római nép és köztük.

Használata a Római Birodalom idején volt a legelterjedtebb. Róma városának címerében napjainkban is szerepel a rövidítés és megtalálható a középületek falán, valamint a római csatornafedelekbe, utcai oszlopokba és síremlékekbe vésve. Gyakorlatilag Rómában járva, lépten-nyomon beleütközünk.

Föllazítandó a tömör szöveget, bemutatom magunkat a gyönyörű történelmi díszletek között, amely előtt a pózolást természetesen nem lehetett kihagyni .

A diadalívek, amelyekből csak a Forumon illetve közvetlen körzetében három is van, alapjában harci dicsőségnek megörökítésére szolgáltak. De amíg egy-egy csata után felhúzott templomnál a motiváció általában egy fogadalom volt (ha győzünk, ha megsegítesz…típusú ígéretek – mit  a pillanat hevében valamelyik istenüknek tettek), addig a diadalívet vagy a szenátus szavazta meg az illetőnek, vagy esetleg utódja állíttatta. A diadalív a Római Birodalomban meghonosított emlékműforma, amelyek a későbbi korok diadalíveinek stílusa számára is mintául szolgáltak.
Egy kis érdekesség: Diadalívnek nevezik a keresztény építészetben a szentélyt a hajótól elválasztó boltívet is. Ez szimbolikus utalás Krisztusnak a bűn fölött aratott győzelmére.

Amit több képen alkalmatok volt látni, s itt a legutolsó képcsokor is róla szól, az talán  a legszebb, a Septimus Severus – Róma első afrikai császára – uralkodott i.sz. 193 -211 -emlékére állították. Ugyanezen kapuról a Forum irányából fényképezett képen ráerőszakolja magát a látványra, mint Róma annyi pontján, és egyáltalán nem előnyösen, a Viktor Emanuelle II. emlékmű monumentális tömbje.

A Forum ellenkező végén a Titus diadalkapu korábbi, még i.sz. 81-ben építette a császár öccse és utódja, Domitianus.

Titus (Vespasianus – az első nem nemesi származású császár fia) volt az, aki évekig tartó súlyos harcok árán foglalta el az elkeseredetten védekező Jeruzsálemet, s fosztotta ki annak főtemplomát, amely aktust a diadalkapu belső falán dombormű örökíti meg, midőn katonái viszik a hétágú gyertyatartót, a menórát, és más kincseket hadizsákmányként. Római zsidó azóta sem haladt át az ív alatt.

De ha már itt vagyunk, megmutatom azt a régi mintára kövezett utat, ami innen indul a Palatinus dombra:

A Titus diadalív alatt már a másik nagy római jelkép, a Colosseum integet:

El is indulunk irányába, bár eddigre már erősen szürkül, mint ahogy azt a Titus diadalívre visszavetett tekintet is érzékeli:

És a Colosseumon már a leszálló nap sugarai vetik vissza narancsos színüket.

Nagyon-nagyon igyekezünk, még vetünk egy pillantást a harmadik diadalkapura, a Constantinuséra, (3 év alatt készült el, i.sz. 315-re), de itt a díszítésekre már csak az egyéb emlékművekről összehordott domborművekből futotta.

De hiába volt minden igyekezet, s a kezünkben levő (három helyre – Forum, Palatinus, Colosseum – érvényes, nem olcsó) jegy, már nem engednek be, a Colosseum bezárt. Így maradt nekünk a külső, ám így is fenséges látvány:

Noha nem jutottunk be a Colosseumba – amelyről csak az interneten találtam 80 oldalas értekezést is! – kimeríthetetlen téma, ezért bele se kezdek – annyi azért álljon itt róla, hogy  a már említett Vespasianus császár kezdte építtetni, és fia Titus fejezte be i.sz. 80-ban.
A Forumon, a Septimus Severus diadalív közelében látható 8 oszlopos épületmaradvány (sok korábbi képemen tetten érhető) egyébként a Vespasianus által építtetett (Saturnusnak szentelt) templom volt. Ők a Flavius nemzetség voltak, ezért eredetileg a Colosseum neve is Amphiteatrum Flavium volt, közkeletű nevét azonban a közelben állott 35 m magas bronz colossusról kapta, amelyet Nero magáról mintáztatott mint napistenről. (Csak a napkorona sugarainak hossza egyenként 6,7 m volt!)

Merthogy a Colosseum az egykori nérói aranyház „Domus Aurea” parkjában létesített tó helyén épült, amely ma már nem létező építmény mellett nem mehetünk el szó nélkül.

Nero Róma leégetése (i.sz. 64) után lázas építkezésbe kezdett, hogy mintegy megteremtse a nagyságának megfelelő és azt kellően reprezentáló építményt. Meggyőződésem, hogy előbb utóbb ebből is egyre többet fogunk látni, mivel Rómában nem szűnnek az ásatások (épp előző tudósításomban is a Via dei Fori Imperialin is látható, nem éppen hangulatos kerítések, a feltárás alatt levő helyek elzárására szolgálnak.)
Egyre teljesebb lesz a kép arról a korról, ami már 2000 évvel ezelőtt rendelkezett azokkal a kényelmi vívmányokkal, amit mi, és még sokan mások itt Európa közepén, jó ha a 19.-20. században elértünk, illetve az építészetben és architektúrában olyanokat alkotott, amelyet még most is megdöbbenéssel szemlélünk. A Domus Aurea ugyanennek már erősen a túlzásokba emelt változata, de az egykori leírását olvasva, leesik az állunk:

“Mégis, az építkezések terén működött a legkártékonyabban. Palotáját a Palatiumtól az Esquiliaeig bővítette ki, és előbb “átjáró”-nak, később, mikor a tűzvész után átépítette, Aranyháznak nevezte. Ennek nagyságáról és berendezéséről talán elég, ha elmondom a következőket: előcsarnoka akkora, hogy abban a Colossus (Nero) százhúsz láb magas szobra elfért; oly tágas volt, hogy magába fogadott egy ezer lépés hosszúságú hármas oszlopsort meg egy tavat, melyet mint a tengerpartot, városokat jelképező épületek, továbbá szántóföldek, mezők, szőlők, legelők és erdők díszítettek, tele mindenféle háziállattal és vaddal. A palota többi részében minden arannyal volt burkolva, drágakővel, gyöngyházzal kirakva. Az ebédlőtermek mennyezetén mozgatható elefántcsont lapokat és csöveket alkalmaztak, hogy a vendégekre felülről virágot szórjanak, és illatosított vizet permetezzenek. A nagy ebédlőt kör alakúra formálták, s az éjjel-nappal, szünet nélkül forgott, mint a világegyetem; a fürdőket a tenger és az Albula folyó vize táplálta. Ekképpen befejezve palotája építését, a felavatásán nagy elismeréssel így nyilatkozott: Végre – mondta – kezdek emberhez méltóan lakni.” (idézet Suetoniustól)

Hát mi első ebédünket ugyan megközelítően sem ilyen pompában fogyasztottuk, de mi elégedettebbek voltunk, mint Nero valaha is lehetett.

A Via dei Forin éppen a Colosseum irányába lépkedtünk, mert azon végén volt a bejárat a Forum Romanumra és a Palatinusra, de a célpontnál gondoltunk egy nagyot, és jobb helyett balra fordultunk, s beültünk a képen elhúzó fehér furgon mellett látható kis étterem ernyői alá.

A mi arcunkról nem lehetett letörölni a boldog mosolyt és a még nem hiszem el érzését, hogy itt vagyunk, itt lehetünk.

Óhhhhh Róma!

Soha, soha rosszabb dolgunk ne legyen, mint hogy ilyen környezetben kelljen ebédelnünk!

Mögöttünk a Colosseum, előttünk a Forum és a ragyogó kék mediterrán ég, olasz motorbiciklik cikáznak az utcákon, és turisták tömegei, hozzánk hasonló idült mosollyal és feltört lábakkal a római flaszteren…

Elfogyasztottuk hát jó ízű első római ebédünket (részemről itt ettem vendéglőben a legjobb pizzát), s nem mulasztottuk el megkóstolni hozzá a jó kis „est, est, est„ borocskát.

Természetesen ennek is van története, s mára ezzel búcsúzom, s kívánok mindenkinek hasonlóan jó élményeket:

Történt még a középkorban, hogy egy német főpap, szeretvén a borocskát, előre küldte szolgáját, hogy fedezze fel neki a Róma környéki jó bor lelőhelyeit. A borkóstoló után, ha az inas úgy találta, hogy a bor jó, ráírta az illető borkimérés, fogadó falára krétával, hogy „est”. Ami latinul annyit tesz, hogy van. Tudniillik jó bora a helynek. Egy kis városkában aztán olyan kitűnőnek találta az ott ízlelt nedűt, hogy elragadtatásában háromszor írta fel a falra, hogy „est, est, est”

Római levelek, 2009. október – 4. Capitolium

Van itt valami, ami olyan szervesen összenőtt a Forummal, mind földrajzilag, mind történelmileg, hogy leírását is most, a fórum áttekintése után kell adjam.

Ez a Capitolium domb.

Róma azon bizonyos 7 dombjának egyike, mégpedig a legkisebb.

Nézzük csak meg elhelyezkedését a már ismert egykori térképen!

A domb tulajdonképpen két kiemelkedésből állt, a magasabb az Arx, mely egyben Róma első komoly természetes erődítményéül is (Arx=erődítmény, citadella) szolgált, a déli rész a pár méterrel alacsonyabban fekvő Capitolium. A köztük levő mélyedésben menedékhelyet, asylomot alakított ki még Romolus, azoknak a személyeknek, akik a környező településekről elűzettek. A városalapítás után így hamar növekedett a lakosság száma, ami nagyban hozzájárult a település megerősödéséhez. (Az idők és az építkezések folyamán aztán ez a színt különbség a dombok között eltűnt, betemetődött.)

Az alábbi ábrázoláson egymásra vetítve láthatjuk egykori, és mai (barna vonalak) kialakítását:

És itt aztán mesélnek a Római regék és mondák: itt az Arxban szólaltak meg azok a bizonyos capitoliumi ludak, amikor az éj leple alatt az ellenség (gallok) megpróbálta rajtaütés szerűen elfoglalni a várat. Ezért Iuno istennő itt Moneta ( = figyelmeztető) melléknévvel templomot kapott, ez volt az alapja a ma is itt álló Ara Coeli templomnak.  Később ennek a templomnak a védelme alá helyezték a pénzverdét is, innen ered a pénzérme, moneta szó, melynek leszármazása az angol money, a francia monnie szó is.

Ugyancsak ezen a magaslaton volt a helye a madárjóslási ceremóniáknak. Az ókoriak minden fontos döntés előtt megkérdezték isteneiket, hogy vélekednek a tervbe vett cselekedetekről, illetve, hogy alkalmas-e a kiválasztott időpont. A rómaiak mindig figyelemmel kísérték az istenek akaratát, ha a válasz kedvezőtlen volt, elhalasztották – akár csatákat is! – a baljósnak, félelmetesnek nyilvánított napról. Ezen jóslatok két formája a madarak röptének és számának megfigyelése, illetve az áldozati állatok belsőségeinek vizsgálata. Előbbit az augurok végezték, utóbbit a haruspexek. Nagyon sok dombormű, relief őrzi ezen szertartások képeit:

Ne tessék mosolyogni, ezeknek döntő jelentőségük volt a rómaiak életében. Ez maga a religió, az istenkultusz fenntartása az ősöktől örökölt, hagyományok gondos gyakorlása útján.

A Római vallás lényegesen eltér a görögök által képviselt isten-hittől, ahol az emberi tulajdonságokkal felruházott Istenek élik mozgalmas, viszályoktól zajos életüket az Olymposon.

A római isteneknek nincs személyiségük, eleinte arcuk sem, semmi érzelmi viszony nincs ember és isten között, inkább egy pragmatikus üzleti, adok-kapok kapcsolat. A rómaiak elképzelésében az istenek azért vannak, hogy segítsék őket mindennapi munkájukban, sikereik, egyéni és közösségi érdekeik elérésében, s ezt ajándékokkal vélték elérni. Ilyen ajándékok voltak az áldozati állatok, illetve egyes csatáknál pl. az isteneknek – x összeg nagyságrendben! – beígért templomok. Ha a kérés teljesült, a fogadalmi ajándékra felirat került, ahol rögzítették ezt. Az emberi szolgáltatás és isteni ellenszolgáltatás egyensúlyban kellett, hogy legyenek. Ezekhez tartoztak bizonyos mágikus szertartások, amiket mindig pontosan, precízen kellett végrehajtani, mert egy rossz szó, egyetlen rossz mozdulat, s a könyörgés hatástalanná válik. Ezek a vallások nem a szívet követelték, csupán a kötelességek, előírt rítusok aprólékos teljesítését. És amit cserébe nyújtanak, az is konkrét: egészség, épség, jólét és vagyon.

Mindazonáltal ezek az Istenek rendelkeztek bizonyos kultusszal, ez azonban az év bizonyos nekik szentelt napjaira korlátozódott (Saturália, Juvenália stb.). A kultusz azonban még nem kapcsolódott meghatározott szent helyekhez, vagy templomokhoz: csak időben, de térben nem stabilizálódott.

Visszatérve a  Capitoliumra, mely nevét is – az egyik magyarázat szerint a „fej” szóról kapta, pontosabban arról a koponyáról, amit a Iuppiter templom alapjainak kiásásakor találtak. Jel volt ez, mely a jósok szerint azt jelentette, hogy a hely, ahol Jupiter tartózkodásának székhelye lesz, az egész földkerekségnek lesz egyúttal a feje. Róma lesz a világ ura. (Capita mundi)

Jupiter megfelel a görög mitológiában Zeusznak, azaz ő a főisten minden istenek és királyok atyja. Ennek megfelelő méretezésű volt a Capitolium legkiemelkedőbb csúcsára helyezett Jupiter (latinul Iovis, v. Jovis) templom is, mely minden irányból uralta a kilátást építésekor. (Nagyon jól érzékelhető ez az előző levélben közölt korabeli képeslapon ).
A hellenisztikus ihletésű épület építésekor minden meglevő templom és szentély méretét (és díszítettségét) fölülmúlta, oromzatán lélegzetelállító nagyságú, aranylemezzel bevont Jupiter szobor villámmal a kezében hajtotta a négylovas quadrigát. Ebben a templomban őrizték a harmadik, nagy jelentőségű forrását a döntések előkészítésének, a Sybilla könyveket. (Újabb sztori, de nem mondom el.)

 És ha nem unnátok még tökéletesen, íme a makett, bal alsó fele közepe táján a Jupiter templommal, előtte, alatta a már kivesézett fórum, a jól felismerhető nagy, téglalap alakú bazilikákkal = jobbra, a legutolsó, tán már felismerhető a Maxentius bazilika.

Aztán a templomnak a fenti képen hozzánk közelebb eső felén, a fal oldalának a meredek kiszögelése az a Tarpeius szikla, ahol szintén a monda szerint a szabin király megölette a lányt, (Tarpeia-t), aki elárulván övéit, megnyitotta előtte a citadella kapuját. Azontúl az árulókat mindig innen taszították a mélybe.

És ezek után nézzük meg a Capitolium mai képét, amely formáját az 1500-as években, Michelangelo közreműködésével nyerte el.

Így persze a Piazza del Campidogliót, s a hozzá felvezető lépcsőt, a Cordonatat (tőle balra levő másik, meredekebb lépcső a Santa Maria in Aracoeli templomához visz) mi sosem látjuk, részben a mindig ott nyüzsgő tömeg, részben nem madár mivoltunk kapcsán. Ahogy mi láttuk, arról ezek a képek mesélnek:

Mari és Cola di Rienzo szobra, aki egy rövid időszakra a középkorban visszahozta Rómába a köztársaságot. Kalandos, és véres végű történet.

Ők azok, akikről korábban ígértem, hogy mesélek, Castor és Pollux, vagy másként a Diaskorusok (= Isten gyermekei), de ezzel megint az istenekről szóló mondák közé keveredünk.
Tehát ahogy kezdtek kialakulni funkciójukban is az egyes főbb istenek, a korábbi számtalan családi és házi védőistenek (Penatesek, Larok, numenek) helyébe lépve, bizonyos rangsor is kialakult közöttük. A “római népnek ” a legkorábbi, legfőbb patrónusait a Iuppiter, Mars és Quirinus archaikus háromság képviseli.
Mindazonáltal voltak bizonyos események, jelenségek, amiket nem tudtak másra, mint isteni közbelépésre visszavezetni. Ilyen történet kötődik a latin szövetség ellen a Regillus tó partján (i.e. 499) vívott csatához, ahol két “isteni ” ifjú jelent meg lovon, és vezette győzedelemre a rómaiak seregét. Ezekről később derült ki, hogy nem mások, mint a görög mítoszokban szereplő ikertestvérek (Zeusz és Léda fiai ) akiknek tiszteletét íly módon hiteles, kissé meglatinosított nevükön átvették. Első szentélyt nekik a Fórumon építették
(a megmaradt 3 oszlop !), de mint a rómaiak védelmezőjének különleges kedveltsége hosszan fennmaradt. Találkozunk majd később szobruk egy modern változatával az elnöki palota előtti téren, a Palazzo del Quirinálénál is. Ők egyébként az iker csillagjegy névadói is.

A teret lezáró, központi épület a Palazzo Senatorio, mely, mint a neve is mutatja a szenátus – mai szóval a városháza – székháza. Hátulját már láttuk a fórumról, tudjuk ez épült a Tabulariumra. Mint ahogy itt, s Rómában bárhol, az épületek alatt több rétegben korábbi épületek maradványai, s azok  alatt még korábbiaké.

S a teret most megpróbálom jobbról-balra haladva körbejárni:

A Palazzo Senatoriót oldalról körbevevő paloták épületei Róma város múzeumai, s itt találhatóak (a mindnyájunk által képekről, iskolai tankönyveinkből legismertebb) antik szobrok, műkincsek gyűjteményei. Alapzatukban megtalálhatóak a korábban helyükön állt (itt: a Jupiter) templomok ősi köveit.

Gyönyörű átcsatolás a Palazzo Senatoriohoz:

Ő a Tiberist megszemélyesítő antik szobor a Palazzo Senatorio külső lépcsőjének oldalán:

És itt lehetett egykor a madárjósok székhelye. Ma más funkcionáriusok vitatják meg az előtérben a várható eseményeket:

A híres Marcus Aurelius szobor, akiről mintázták később, az összes többi lovasszobrot.

A lenti kép egy érdekes metszetet ad építészetileg a Róma képhez. A Palazzo dei Conservatori 16. századi épülete mögött a Iuno Moneta szentélyre, majd többször át – ill. újra épített Aracoeli templom 13. századi körvonalát látjuk, melynek lezárásául a Viktor Emanuel 1920-as monumentumával találkozik pillantásunk.

És a Dioskorusok még egyszer, immáron hátulról, illetve a tér záróképeként, annak teljes látványát a szenátus előtt álló perspektívájából  is.

S ha már úgyis a múzeumok mellett időztünk, beteszem ide egyik kedvenc képemet, a múlt és jelen békés egymás-mellett élésének látványát, Constantinus hatalmas lábfejének töredékben fennmaradt darabjával :-).

Római levelek, 2009. október – 3. Forum Romanum, a köztársaság korban

A városalapítást követő két és fél évszázad a királyság kora volt. A hagyományok szerint Rómának 7 királya volt. (Utána legközelebb már csak az újkorban jön kettő, az a bizonyos II. Viktor Emánuel, és fia I. Umberto). Erről az időszakról bőséggel mesélnek a Római regék és mondák, melyet iskolás korban a kötelező elbeszélések elolvasása után (mint a Sabin nők elrablása, a Mucius Scaevola stb.) azonnal félrevágtunk, ma felnőtt fejjel tüneményes történeti mesekönyvként éltem meg. Mivel a római lélek fejlődése is innen eredezik, szerintem nagyon hasznos, de ugyanakkor szórakoztató olvasmány is a megértésükhöz.

i.e. 509-ben aztán elzavarják a zsarnok királyt (lázadás vezetője a királyi házból származó Brutus – kinek neve innentől egybeforrt a szabadság eszméjével, s későbbi, számunkra jóval híresebb Brutusok is ebből merítettek erkölcsi támaszt tetteikhez.) S innentől indul Rómában a köztársaság kora, amely eszméi olyan mélyen ivódtak a római emberekbe, hogy letűnte után minden politikai változást megcélzó mozgalom eszméje a köztársaság volt, noha az soha többé nem tért vissza.

A királyságnak azonban mély befolyása volt a történelemre, a monarchia lenyomata végig benne van a román alkotmányban, intézményrendszerekben. A szenátus, az évenként változó két konzul, a néptribunusok, mind – mind a biztonsági szelepek, hogy senki ne törhessen többé egyeduralomra.

2 bázisa a változási folyamatnak, ami fontos, lényeges volt számukra:

= a szabadság és nyilvánosság

Az emberek szabadok akartak lenni, szabadságot gyakorolni, inkább, mint kormányozva lenni.

Nagy hangsúly : res publica = Közös ügy, dolog, közügy, ami mindenkire tartozik.  A közösségre tartozó dolog. (SPQR !- erről majd később.)

Az emberek részvétele a dolgokban, a római rendszer legközpontibb ügye, pedig itt zajlott, a Forum Romanumon.

Fenséges romok, fenséges méretek!

Hát igen, de itt mi micsoda!?

Bizony nagyon nehéz kibontani. Nehéz azért, mert a különböző szétszórt kődarabokból, esetleg néhány oszlopból, hogyan is tudnánk összerakni az egykori képet ?

Hát képzeletünkből aligha!

Nekem már itthon is nehézséget okozott, amikor háromféle könyvből különböző részletességű térképekkel, és rásegítő ábrákkal megpróbáltam eligazodni a Forum Romanumon.

A helyzet ugyanis az, hogy mint egész Rómában, itt sem egy síkon találkozol a történelemmel, hanem egymás mellett egyszerre különböző korszakokkal. Sőt egyes épületek (vagy romok) alatt még további három megelőző réteg és kor is lehet! (Ennek az oka, azon kívül, hogy sokszor, ha újat akartak a régi helyén építeni, egyszerűbb volt az előző lerombolt darabjaira, mintegy feltöltésre az újat emelni, de még inkább a Tiberis gyakori áradásaiban áll. Ezen esetekben a folyó annyi hordalékot és romot hagyott maga után, amit nem volt hová elhordani, s így az elpusztult fölé építették az új réteget. Ez természetesen inkább a kevésbé ellenálló anyagból épült egyéb épületekre vonatkozik, de a városban azokból volt a több.) De amíg a városban járkálva, egy egy épület előtt csak azzal az egy esettel kell megbirkóznod, itt a Forumon aztán mint egy vegyes tartalmú kosárból, minden eléd van borítva!

Lássunk egy régi képeslapon közölt köztársasági fórum képet, ahol a szemlélő háttal a Colosseumnak, s szemben a Capitolium dombbal áll. A domb legmagasabb pontján Róma főistenének, Jupiternek a temploma magasodott.

A Roma reborn program keretében legújabban végzett feltáró munkával, a fellelt romokból és ránk maradt leírásokból, az alábbiak szerint rekonstruálták az egykori épületeket.

Így már kicsit könnyebb, de engem még mindig két dolog zavar: kicsit zsúfoltnak hat a rekonstrukció szerinti összkép, és kicsit hamisnak is. Legalább is, ha a kezdetekről szeretnénk képet alkotni. Itt ugyanis keverednek a köztársaság kori építmények a különböző császárok által, már leginkább az időszámítás utáni években emelt építményekkel.

A köztársasági Forum térképe így nézett ki:

Hadd meséljem el ennek alapján, én mely romokban láttam illusztrációt az utazás előtt kiolvasott, mintegy két tucat történelmi regény és szépirodalmi mű fejemben zsongó élményanyagához.

Először is: a Fórum helyén eredetileg mocsár volt, annak lecsapolásával (Cloaca Maxima!) lehetett a nép számára egy vásárteret, napközbeni találkozó helyet, s a politikai csatározásoknak küzdőteret teremteni. Ez utóbbi helyszínei a Curia Hostilia, a Comitium és a Rostra (3. számú elem az után-épített ábrán) voltak. A Curiában ülésezett a Senatus, aminek tagjai eleinte csak a patríciusok lehettek. A Comitium gyakorlatilag a Senatus előtti nyílt téren felépített lépcsőzetes fa emelvény volt a plebs /eredeti értelmében nem pejoratív, normális (= nem nemes) embert jelentett/ számára; s a Rostra amolyan szónoki emelvény volt, amely nevét a rá kifüggesztett bronz hajó orrdíszekről (rostrákról) kapta, melyet korábban egy Antium melletti tengeri csatában az ellenséges hadihajókról zsákmányoltak. (Még egy kis kitérő: Antium _ma Anzio_ kis kikötőváros Róma közelében. Szívesen építettek itt villákat – köztük Cicero is – a tehetősek. Itt született Claudius és Néró, illetve Néró itt ölette meg anyját, Agrippinát antiumi villájában.)

Fontos: a rómaiak nem karolták fel az egyenlőség elvét. Nagyon meghatározott megkülönböztetések a rendszerbe beépítve voltak.

Hierarchia a rang, vagyon, származás alapján. De mindenkinek megvolt a lehetősége elérni a különböző politikai fokozatokat. A nagy római társasjáték ezek körül forgott, s meghatározó eleme volt, hogy ki számít római polgárnak. Az alsóbb rétegek felemelkedésére a lehetőséget a katonai szolgálat jelentette. Elméletben minden római farmer katona volt..

A Curia épülete nagyon különös építmény volt. Ez a magas, szinte ablaktalan épület, a Septimus Severus diadalív felől nézve csak mint egy kalap, a teteje látszik (fenti képeken).

Egyébként ez csak a hivatalos székhelye volt a Senatusnak, üléseit igen gyakran tartotta különböző templomokban, egyéb középületekben, bizonyos eseményeknek meg megvolt a kötelező helyszíne.

A Forumot a Capitolium domb felé lezáró épület a Tabularium, az állami levéltár épülete volt, itt őrizték a fontos iratokat, s ennek ősi falaira építették a középkorban a Capitolium téren magasodó Palazzo Senatoriót, a mostani városi tanács székházát.

A Fórumot a Via Sacra szelte ketté (fenti kép helyszíne), amely főútvonala volt  a Mars mezőtől a Capitolium dombi Jupiter főtemplomig vezető győzelmi diadalmeneteknek, s az  út neve egyben arra is utal, hogy vallási kultuszhely is volt a fórum. A Via Sacra/ Szent Út mentén emeltek fő isteneiknek méltó szentélyeket, templomokat, s itt volt a Vesta szüzek temploma és kör alakú szentélye, ahol az örök lángot őrizték, s azt kolostor szerű épület vette közre. A Vesta szüzekről csatolok majd egy külön részben – történelem kategória – egy kis kigyűjtést, ha valakit mélyebben érdekel szerepük. Egy bizonyos, páratlan tiszteletnek és tekintélynek örvendtek, személyük szent és sérthetetlen volt, fontos okmányokat (végrendeletek stb.) náluk helyeztek letétbe; ha a városban megfordultak, egy liktor haladt előttük, jogukban állott, hogy az elítéltnek megkegyelmezzenek. Kiváltságaik közé tartozott, hogy kocsiban hajthattak végig a városon, és ha akár a konzul, Róma első tisztségviselője is jött velük szemben, neki is ki kellett térnie előlük. (A császárkorban a cirkuszban pl. közvetlenül a császár főhelye mellett volt az ő ülőhelyük.) Egyedül a pontifex maximus ügyelhette fel őket.

Az  út túloldalán az ő épületeikkel egy vonalban állt a Regia épülete, mely a mindenkori pontifex maximus, a római vallás főpapja székházául és lakásául szolgált. Gyakorlatilag ebből csak néhány alapfal maradt, amire más okból fogok mindjárt kitérni, és kicsit a szigorú időrendtől eltérni. A pontifex maximus, mint már a fentiekből is sejthető, az egyik legmagasabb méltóságnak számított Rómában. Julius Caesar volt az első első számú vezető, akit egyben felruháztak a Pontifex maximusi titulussal is. A császárkorban aztán a mindenkori uralkodót egyben főpappá is választották, de Julius Caesarral ellentétben, ők csak hivatali helységükül használták a Regiát, továbbra is a palatinusi palotáikban laktak.

Julius Caesar, megválasztása után azonban ide is költözött, s innen indult el azon a végzetes március idusa reggelén a Pompeius Színházának oszlopcsarnokába (akkor ide volt összehívva a Senatus ülése, lásd: Curiánál leírtak), ahol az összeesküvők 23 késszúrással  a szenátus szeme láttára, szabályosan lekaszabolták. Vesztét tulajdonképpen az okozta, amit az indításkor fejtegettem, hogy a rómaiak szent révülettel függtek a köztársaság eszméjén, s noha Caesar gyakorlatilag  akkor már rég egyeduralkodóként kormányzott, azonban ekkortájt tett néhány kísérletet az ennek megfelelő cím (király) felvételére, s ez kiütötte a biztosítékot a nemes patrícius uraknál.
A történelmi feltáró munka azóta bebizonyította, hogy az egyetlen nemes, az eszme iránti hűségből cselekvő Brutuson kívül, az összes résztvevőnek nagyon is kézzelfogható egyéni céljai voltak a „zsarnok” meggyilkolásával. Ténylegesen Caesar korának egyetlen messzelátó politikusa volt, nélküle már rég káoszba és pártharcokba süllyedt volna Róma, személyiségének annyi oldala (politikusi, katonai-harcászati-stratégiai, szónoki, irodalmi, gazdasági) volt egészen kiemelkedően kiváló, hogy mondhatni páratlan volt.
Katonai téren pl. csak Nagy Sándort és Napóleont szokás vele egy lapon emlegetni, s mindezt egy olyan embernél, aki a gyenge, epilepsziás testét kemény akarattal legyőzte…. De itt abba is hagyom dicsőítését, mert ez a téma kimeríthetetlen.

Lényeg, a lényeg, mindannyian ismerjük Shakespeare tolmácsolásában Antonius beszédét, melyet máglyájánál mondott, az őt istenítő nép előtt – a lelkileg megrázott és felbőszített polgárokhoz. S máglyáját itt állították fel a fórumi háza, a Regia előtt, s ma is ott áll a jelképes máglya, melyen azóta nem fogynak el az emlékezés apró jelei, virágai.

Én is leróttam tiszteletemet e nagy ember előtt.

A vallási vonatkozású köztársaság korát idéző épületmaradványok még itt: a Saturnus –vetés istene – templom nyolc oszlopmaradványa:

Illetve a Dioskorusok, vagy Castor és Pollux temploma. (Róluk bővebben majd a Capitoliumnál mesélek). E segítő isteneket a rómaiak különös tiszteletben tartották, s templomukban őrizték többek között az állami súly – és értékmintákat, pincéjében a császári kincstár, a fiscus értékeit. Három oszlopa maradt fenn. (Fenti képen hátul jobbra.)

Talán még egy épület köthető szorosabban ehhez a köztársasági Forum Romanumhoz; az is inkább csak előzményeiben, a Tullianum avagy a Carcer Mamertinus kapcsán.
Ez volt az ókori börtön, ahová a halálra ítélteket vetették le, így sok neves politikai foglyot (mint Iugurthat a numidák királyát, vagy Vercingetorixot a gallusok híres vezérét), akiket előtte, mint az ellenség legyőzött vezéreit a diadalmenetben vezették végig a római nép előtt. Midőn ehhez a börtönhöz értek, akkor a menetből őreik a carcerbe vitték, ahol a hóhér – jobbik esetben – megfojtotta őket. Volt akit csak lelöktek a börtön közepén levő egyetlen, s egyben egyirányú kerek lyukon a mélybe, s ott halt összetört csontokkal kínos éhhalált. Sokszor a diadalmenetre évekig vártak, mert azt csak kivételes esetekben szavazta meg a szenátus, nagy hadi sikerek után, de folyamodni kellett ezért a dicsőségért, s bizony addig a foglyok, sokszor évekig vártak a biztos halálra.

Amilyen gyászos a fenti történet, olyan szép a helyén emelt épület. Ugyanis egy másik legenda szerint, Szt. Péter és Pál apostolokat is ebben a börtönben őrizték, de ők még szigorú börtönőreiket is megtérítették… Ennek emlékére emelték a középkorban a S. Pietro in Carcere templomot itt, később került a helyére a mai templom. Ez a templom a S. Giuseppe dei Falegnami  templom,  a Szt. Józsefről  elnevezett – ácsok, asztalosok testvériségének temploma. Ez a szép rózsaszín templom az:

S további két, számomra elragadó fénykép róla, a Capitoliumról fényképezve:

Ami eddig még nem került említésre, az a bazilikák szerepe, amelyek a fórumot nagyon is jellemző épületek voltak. S itt rögtön kis magyarázatra szorul a szó, mert mi alapvetően mást, egyházi építményt értünk alatta. Igazság szerint a történet fordítva játszódott le.
Az ókori profán bazilikákból alakították ki később a keresztény istentisztelet helyeit, s ezek váltak a legáltalánosabban elterjedt  formájává a templom építészetnek. (= nagy tömegek befogadására volt alkalmas.)

Tehát eredeti formájában egy hosszúkás, oszlopokkal körülvett, vagy oszlopsorokkal hajókra tagolt csarnok, esetleg több szinten. Jogügyletek intézésére, kereskedelmi és törvénykezési ügyek lebonyolítására jött létre. Ezek azok a bazilikák, amiket később a különböző császárok is előszeretettel építenek, úgymond a köz javára, de legalább annyira a saját dicsőségük kőbe és márványba foglalására.

S ezzel előttünk fekszik az antik város szíve, nagy idők tanúja, a valaha dicső impérium központja. Itt vonultak méltósággal a tógás patríciusok, jöttek velük vagy patrónusuknál tett reggeli vizitáció után a kliensek csapata; jött, akinek elintézni való ügye volt, vagy csak tudni akarta mi történik a városban. Fontos, nyilvános találkozó hely volt. Itt  tömörültek nagy eseményeknél a különböző politikai nézetek párthívei, vagy éppen ellenzői, szolgálatukat letett, kiszolgált katonák, s itt hömpölygött a hősök elkorcsosult utódaként a szájhősök, ingyenélők, tolvajok, ügyeskedők városi tömege — ahogy Cicero nevezte őket –, Romulus söpredéke is.

Igen, s itt dörgött Cicero a Bazilika különböző bírósági termeiben, aki miután a feltörekvő vidéki, plebejus család tagjaként előmeneteléhez a katonaságot elvetette, inkább a bíróságot választotta arénául. Védőügyvédként mondott beszédeit mindig hatalmas  figyelem, s egyúttal a közönség hangos reakciója is kísérte, – a római nép nagyon értékelte a hatásos fordulatokat, s azok minden társadalmi szinten beszédtémául is szolgáltak elhangzásuk után.

S ha már elfáradtak az ügyintézésbe, pletykálkodásba, leültek az akkor divatos kockajátékot játszani, mint arról a feltárt lépcsőromokon bevésett játék (a mi dáma-játékunkhoz hasonló) alaprajza tanúskodik.

A bazilikák portikói alatt kis üzletek, kézművesek, pénzváltók működtek, de a nagy, nyitott piacok is, mint a forum boarium (marhapiac), forum velabrum (zöldségpiac)  közvetlen szomszédságában találtattak. Színhelye volt ez a különböző ünnepségeknek, játékoknak, fesztiváloknak, processzióknak – és nyilvános temetéseknek. Fókusza a politikai és társadalmi eseményeknek, ténylegesen a birodalom központja. Róma lakossága  i.e. 2.-1. század körül cca. egymillió főt számlál, utána Alexandria és Anthiókia következnek mintegy 300 ezer fővel, és Karthagó 200 ezres népességével, a többi létező városnak max. 10-20 ezer fős a lakossága ekkor.

A fórum felső végében hatalmas méreteivel feltűnnek a Maxentius bazilika romjai.

Fenti makett egy kis megtámogatásaként a képzeletnek. Így nézhetett ki fénykorában.

Anélkül, hogy ennél több részletbe mennék, a császárkorban felépült fórumokon hasonló példáit találjuk a nagyobb és még nagyobb, lélegzetelállító bazilikáknak.

Mert, mint ahogy tán már említettem, a Fórum Romanum mellett először Julius Caesar, majd az őt követő császárok közül is többen (Augustus, Vespasianus, Nerva, Traianus) is felépítették fórumaikat, ami mind – mind nagy pénzáldozatokkal járt, mert abban a korban még a saját, magánvagyonukból finanszírozták az ilyen városszépítő és a köz javát szolgáló építményeket – csakúgy mint a különböző játékokat. Ugyanakkor az is ismert tény, hogy ezek az uralkodók mindig rivalizáltak is az előttük épült hasonló finanszírozású épületekkel, s hatalmuk és nagyságuk megmutatásaként igyekeztek túlszárnyalni elődeikét.

A zárójelben említett császárok fórumai azonban már a Forum Romanum és a Forum Caesarissal szemben, az út, a Via dei Fori Imperiali túloldalán találhatóak.

Mindegyik fórum előtt, az őt létrehozó császár szobra emelkedik, s ezek mintegy sorfalat állnak a Colosseum felé futó hatalmas sugárút mentén.

Hát ennyit gondoltam elmondani a Forum Romanum és a császári fórumok kapcsán.

Római levelek, 2009. október – 2. A Palatinus

Rómában mesélnek a kövek. Illetve minden kőnek meséje van.

Hét napot voltunk Rómában, de ez alatt az idő alatt még a felületét is csak alig karcoltuk.

Épületei leírásával azt hiszem meg lehetne tölteni egy Encyclopedia Britannica nagyságrendű gyűjteményt. Olvastam, mintegy ötezer temploma van Rómának. Mi ebből cca. 20-ban benn voltunk, – igaz, mintegy fele a legjelentősebb bazilikái közül került ki, – mégis az volt a benyomásom, mindegyik túláradóan gazdag, műkincsek felmérhetetlen mennyiségével. Bármelyikbe belépsz,  letaglóz. Első megközelítésben feldolgozhatatlan. Rómához azt hiszem nagyon-nagyon sok idő kell, s az is kevés.

Ezért aztán tökéletességre nem is törekedtünk, befogadtuk, amit tudtunk és dédelgetjük lelkünkben.

Így aztán ezer féle megközelítésben, felfogásban tekinthetsz a Városra, mindegyikhez kapsz egy tökéletes egészet.

Az én megközelítésem habitusomnál fogva a történelem adta szálon indult el, bár az jórészt csak a Fórumra illetve közvetlen környezetére volt ráhúzható, úgy – ahogy.

A többi látványosságnál viszont szívesen olvastam el útikönyvemből a kis kapcsolódó sztorikat, amik élettel töltötték meg a falakat. S a sztorikon átlüktet az a hatalmas mennyiségű idő, a 2800 év, amióta a Város saját történelmét jegyzi. Merthogy a történelemként elfogadott tételek is mindig azt mondják el nekünk, hogy annak lejegyzői hogy látták, illetve hogy szerették volna láttatni magukat.

A sztorik a történelem narratívái hallottam valahol. Ezért is fűzöm örömmel emlékeimhez a sokszor még oly naiv kis történeteket is, mert számomra lelket lehelnek az előttem megjelenő tárgyiasult városképbe, s nagyon szerethetővé teszik mindenkor élt lakóival együtt. A sztoriktól kicsit te is közéjük tartozóvá, római polgárrá válsz.

Római polgár! – micsoda mindent jelentő szó volt ez egykoron. Szerintem ez az életérzés ma sem pusztult ki a rómaiakból/ olaszokból, az anyatejjel együtt szívják magukba az ősidők óta ezt a legnagyobb kiváltság birtoklását jelentő tudatot, s ennek birtokában megnyerőn/bizton mosolyognak a világba. S teszik ezt könnyedén, vidáman, délies temperamentummal.

Bennem ma még rengeteg szólam él Rómáról, de ezek még nem álltak össze egyetlen dallammá, egyelőre inkább hasonlít ez a kakofóniára. Így indulok ennek a beszámolómnak, előre is kérem a türelmes olvasó megértését!

Tehát tematikailag az ókori Rómával szeretnék indítani, mint ahogy azt első napi programunk törzs része is mutatta, de képeim nem feltétlenül követik az útvonalunk menetét. Ezért pl. utolsó napra hagyom – ha még lesz energiám – a Piazza Veneziát, noha oda érkeztünk elsőnek, s a legelső képeink Rómáról itt készültek.

Tehát a hagyomány szerint Rómát i.e 753- ban alapították a Tiberis bal partján emelkedő egyik halmon, a Palatinuson. Itt húzta meg Romolus a város megszentelt első határát  a pomériumot.

A Város terjeszkedésével aztán a Palatinus szerepe fokozatosan elhomályosult, újabb felemelkedését  Julius Cézár utódjával, Augustussal éli át, aki az akkori módos patriciusok hivalkodó házaival szemben itt egy  hagyományos, mondhatni egyszerű nagyúri lakóházba költözik, s további 40-50 évig él benne változtatás nélkül, példát mutatva uralkodói beosztásról és szerénységről. De ezzel divatba is hozza a Palatinust, s a tehetős polgárok előszeretettel húzzák itt fel díszes, fényűző otthonaikat, s innen származik a mi nyelvünkben is használatos palota elnevezés ezekre az épületekre.

Augustus (és felesége Lívia) után a császárok is előszeretettel költöztek aztán a Palatinusra: így a fennmaradt romok mesélnek Tiberiusról, Caliguláról, Claudiusról, Septimus Severusról,… s a legutolsó kutatások bizonyították, hogy Caligula ténylegesen az itteni Kryptoportikusban – fedett, földalatti folyosó, amely palotáját a cirkusszal kötötte össze – lelte halálát, mikoris saját testőre szúrta le néhány összeesküvővel az oldalán.

Egy nagyon aranyos monda ezzel kapcsolatban, hogy midőn haláláról faggatta valamelyik szibillát, az jósnőhöz méltó ködös választ adott: „Tartsál a 83 évtől”- Tudniillik akkor már nagy divatja volt az uralkodóház tagjait érintő – elsősorban családtagok egymás közötti gyilkosságainak, s a trónon, vagy trón közelében levők igyekeztek megfelelő elővigyázattal élni.  S a jóslatot hallván, a 29 éves, eltorzult személyiségű Caligula vígan folytatta tékozló rémuralmát, mert hogy hol van az még. (83 éves a gyilkosa, Cassius Chaerea volt.)

Hát a Palatinus a Fórumról tekintve egy kellemes zöld terület, nem több (képen jobbra fent):

Egy kicsit líraibb felvételek a Capitoliumról ( Piazza Campidoglio):

Itt közvetlenül a fórum romkertje fölött, mindenesetre egy későbbi korszakban keletkezett kis villa tekint le a Palatinus dombról:

Aztán maga a Palatinus “belülről”.

Az innen adódó látvány, ha kitekintünk a falakon.

az Aventinus felé:

majd a Bazilika irányába:

Ezen a képen, mely Septimus Severus fürdőiként lett beazonosítva a háttérben, a FAO (zászlós) székház mögött Caracalla termái is idekukucskálnak, illetve attól jobbra még egy nevezetesség, a Circus Maximus helye látszik!

Caracalla termái bezoomolva:

S íme a Circus Maximus, illetve ami belőle megmaradt:

S itt megmutatnám azt az után-épített városképet, amiből egy kis fogalmat alkothatunk a Circus Maximus elképesztő arányairól. (A mi fényképezési pozíciónk itt a maketten jobbra, fenn fölötte.)

Most nem fárasztalak le benneteket a különböző cirkuszi és gladiátor játékok, előadott vízi csaták, kocsiversenyek stb. nagyon is szabályokba foglalt eseménysorozatainak leírásával, a nézők nézőtéren elfoglalt szigorú helyével, vagy előírás szerint viselendő öltözékeivel, mert az már igazán meghaladná az én úti beszámolóm kereteit.

A Palatinust szeretném avval a képpel zárni, amivel a mese kezdődött, a város, s a városalapítók mindenki által jól ismert jelképével:

Római levelek, 2009. október – 1. program

Miért pont Róma?

Mert átvitt értelemben valamennyiünk bölcsője itt ringott.

Egy csaknem 2800 éves város!

Ő a Város, így, nagy betűvel, ahogy többnyire saját magukról is írnak, vagy ahogy manapság mi emlegetjük: az Örök Város.

Voltak a történelemben előtte is birodalmak (Egyiptom), s városaik, de hol vannak azok ma már?

Voltak nagy nemzetek, akik történelmet és kultúrát írtak (görögök), de ők  lesarkítva, azt maguknak csinálták, a gyönyörű eszméjük az egyén, mint legfőbb érték és mindennek mércéje, sajnos velük pusztult.

A kultúrájukat a rómaiak mentették át nekünk. Mert ők meg pragmatikusak voltak. Ők tudták, hogy művészetben, filozófiában a görögöknek nyomába sem érnek, hát azt elhozták onnan.

Amit mások jobban tudtak, nem szégyellték, magukba olvasztották. A római patrícius fiókáknak görög tanítóik voltak, a szenátus nagy sikerű szónokai retorikát a görög szigeteken működő nagy iskolákban tanultak….

S míg emígyen tanultak is, ők maguk szervezettek voltak, terjeszkedtek, hódítottak, gyakorlatilag megcsinálták az első globális Európát, s még azon is túl..

A beolvasztott népeknek különböző jogokat adtak (oszd meg…), de ha már beolvadtak („pacifikálták „ őket), az nekik is jelentette az akkor létező civilizáció vívmányait, s előnyeit. A Roman Empire nem volt rasszista, kirekesztő. Nyitottak voltak mindenki (és minden felé – eklatáns példája a vallási toleralizmusuk), egy igazi multietnikai birodalom volt.

Ahová eljutottak, a rómaiak építették fel az első városokat, természetesen Róma mintájára. Ezért vannak KisÁzsiától – Észak Afrikán át – Nyugat Európáig mindenütt elszórva amfiteátrum, bazilika, fürdő, akvadukt maradványok, amerre jársz. A Rómaiak korában egész Németország területe pl. még áthatolhatatlan erdőség volt…

Tudtátok, hogy Európa nagy autósztrádáinak nagy része a római úthálózatra épült? Nagy útjaik még 2000 év után is használhatóak! Nálunk a kerületben a tavaly megépített helyi főutcát már kétszer újrabontották, s javítgatták…

Róma, vagy működésének lenyomata ma is csaknem mindenütt ott van: a törvények, a (római) jog, az amerikai szenátus,…etc. A teljes nyugati civilizáció itt gyökerezik.

Hatásuk mindennapi életünkben még ma is lépten-nyomon felfedezhető, meghatározza gondolkodásunkat, értékeink tömege innen ered, s rájuk figyelve magunkról is sokat megtudhatunk.

Hát hogyne kellene Rómába eljutni !!!!

Márciusban indultak az előkészületek, s a részemről talán túlzásba is vitt előtanulmányok – mit csináljak elragadott az antikvitás –  után fenyegető fekete fellegek jelentek meg a megvalósítás előtt egy, az indulás előtt mintegy 3 hónappal kezdődött és egyre akutabbá váló térdfájás képében. Már kétségbeejtővé vált állapotomon másfél héttel az indulás előtt Béres dr. keze segített, s ő lesz az, aki, jaaaj, két hét múlva majd megoperál. Mert előzőleg csak egy elodázó beavatkozásra volt idő- és lehetőség, de a bajok okát ezután tervezi kimetszeni a renegát jobb térdből.

A Wizzairrel indultunk, és érkeztünk pontosan a menetrend szerint éjjel – (október 6-13.ig; keddtől keddig tartott a nagy kaland) :

Első 5 nap a magyar Szent István zarándokházban laktunk, ami kicsit kijjebb volt a centrumtól, s a programok indítását többnyire meghatározta, hogy az itt közlekedő két buszjáratból melyikkel jutottunk be a Városba. Az egyik a Piazza Veneziára, a másik az Angyalvárral cca. szemben, a Tiberis parti végállomására vitt be.

A zarándokház fala sarkában a lila bouganvilla az ablakunkig futott fel:

S a kert már igazi szép mediterrán hangulatot árasztott:

Vasárnap aztán átköltöztünk a Termini pályaudvar közelében levő szállodába, ahol már nem volt probléma, hogy meddig csavargunk az éjszakában, bárhonnan könnyedén elértünk az ágyunkba:

Mert nem keveset tűztünk magunk elé az elkövetkező hét napra, s a teljesítéséhez jobb volt kipihenve indulni.

Betervezett programunk (zárójelben a nagybetűk a Panoráma utikönyv vonatkozó térképvázlatának jelölését adja):

1.nap, szerda : Pza Veneziától a Pza Navonáig

Piazza Venezia (D), Capitolium (C),  Forum Romanum (A), Palatinus (B), Colosseum kívülről (E), (O), San Pietro in Vincoli (Mózes) (O), Forum Traiani (D),Pza Navona (I)

2. nap, csütörtök:  Virágpiactól a Spanyol lépcsőig

Campo dei Fiori (H), via Gubbonari –  Via Giulia (H) – Magyar Akadémia, Pal. Farnese stb., – Largo  Argentina (F), – S. Maria sopra Minerva (Michelangelo Krisztus) – Pantheon (J),Tazze d’oro –  San Ignazio di Loyola, – Via del Corso, – Piazza Colonna, – Pza de Montecitero (J), – Piazza /Fontana Trevi (M ), – Spanyol lépcső, Pza di Spagna (L), Via dei Condotti

3.nap, péntek: Vatican

Szent Péter tér, Basilica di San Pietro (Ü), Angyalvár, Angyalok hídja (U), Via dei Banchi Nuovi – Via dei Government Vecchio – Piazza S. Eustacchio ( I,) –  Il Caffe di San Eustachio, Pza Navona (I), San Andrea della Valle (H), Chiesa Nuova – Néri Szt. Fülöp (I),  Lungotevere Castello (U)

Este (7-11): Vaticáni múzeumok, Sixtusi kápolna

4.nap, szombat: San Paolo, Aventinus, Trastevere

Falakon kívüli Szent Pál katedrális, (X) Testaccio (P), Mons Aventinus –  Máltai Lovagrend Priorátusa / kulcslyuk, kilátó stb.(P), Trastevere (S)

5.nap, vasárnap: Cealius, Quirinalis, Viminalis

költözés, San Giovanni In Laterano (nyitvatartás 7-19) (Ö), Scala Santa , Sancta Sanctorum, Városfal/ Via Appia, St. Maria Maggiore, Pza del Popolo (K), Pincio

6.nap. hétfő : Capri helyett:

Il Gesu (F),  zsidó negyed (F) – Portico di Ottavia-Marcellus színház(F), zsinagóga, Isola Tiberina (G), Bocca della Verita (G), Pza Barberini, San Carlo alle Quattro Fontane, San Andrea al Quirinale, Palazzo del Quirinale (N),

7.nap, kedd :  ami kimaradt

Diocletianus termái (N), Pza Republica (N), Najádok kútja, Santa Maria della Vittoria, San Paolo entra le Mura, Torre delle Milizie – tökéletes körkép a városról, Traianus oszlopa,
S. Maria de Loreto + SS. Nome di Maria templomok (D)

Palazzo del Quirinale (N), Scuderi del Quirinale: Roma. The paintings of an Empire.

Capri – utazási előkészítő

Tavalyi római útunknál úgy terveztük, hogy egy napra leugrunk Caprira is, megnézni.

Aztán mégsem így történt. Részben időjárási okokból, mivel pont az erre betervezett napra csak esőt jósolt a meteorológia, másrészt a nap nagy részét, fáradságos utazás, illetve a különböző menetrendek miatt, az átszállások közötti várakozás töltötte volna ki. Ez azt jelentette, hogy hajnalban kelve (Rómában), és későn, este 11 körül visszaérkezve is csak mintegy 4 óra jutott volna Caprira. Capri pedig ennél többet érdemel…

És most az történt, hogy egy ismerősöm nászútra készül Capriba. Az ideális, tökéletes hely nászutazóknak!

Mivel nem nagyon lehet nálunk Capri útikönyvet beszerezni, én felajánlottam, hogy a tavaly kigyűjtött anyagokból összefésülök (lefordítom, sorbarendezem, csoportosítom az információkat) egy remélhetőleg használható segédletet.

Elkészültem vele, s gondoltam akkor már közkinccsé is teszem, hátha akad más is, akit érint.

A topicocból átvett információkat általában dölt betűvel idézem, s nem mindig szerkesztettem át.

 Eljutás Caprira

     1./   utazási szakasz : Budapest – Nápoly

         Bp – Nápoly Wizzair  (irányonként ca. 12 ezer Ft)

         Bp – Róma Wizzair, Róma – Nápoly vonat

Róma – Nápoly 230 km. 

 Topic, utazók tapasztalatai

Időben Bp-Róma repcsivel max. 2 óra, vonat Róma-Nápoly max. 2 óra, (Eurostar vonat 1.20 perc alatt) kikötő a pályaudvartól max. 30 perc (gyalog), szárnyashajó Nápoly-Capri max 50 perc.

Rómából ide vonattal. Szóval kb. óránként indulnak vonatok,  jó a közlekedés. IC-vel
1 óra 47 perc alatt ér ide. Rómában a Terminiről indulnak általában, Nápolyba vagy a Centrale állomásra érkeznek, vagy a Garibaldira, de végül is az mindegy, mert egy helyen van a kettő, csak szinteltolással.

A  vonatok menetrendjéről http://www.trenitalia.com-on angol nyelven is lehet tájékozódni.

Reptérről Garibaldi kb. 10 perc, csúcsforgalomban 20.

A szigetre nem engednek be autót, eljutás módja a nápolyi öbölből, hajóval.

Nápolyban 2 hajóállomás van. A fő hajókikötő a Molo Beverello. Ez a Piazza Municipional van, nem túl messze a Piazza Garibalditól, ahova a busz is érkezik. Innen aztán rengeteg hajó megy Ischiara, Caprira, Procidara…

– Legtöbben Nápolyból (Molo Beverello) komppal = 80 perc, v. szárnyas hajóval (hydrofoil)= 45 perc

vagy

– Sorrentóból (Marina Piccolo kikötő) ( szárnyashajó 20 perc, komp 25 perc)  érkeznek.

Menetrend – szerű  /metrodimare hajó menetrend/ járatokkal közlekedik több hajóstársaság. Árdifferenciák! Általában a retúr (andato e ritorno) olcsóbb, de akkor meg kell mondani, melyik járattal jössz vissza.

A CAREMAR a legolcsóbb. 100 %-os áreltérés is lehet!

Capriba reggel a Caremar 10  € alatt visz el, később már csak 14,50  EURO-s hajók indulnak.

Hydrofoil árak 17 €

„Többször voltam Caprin, általában a Linea Jet hajóstársasággal mentünk, van belső zárt része és nyitott felső terasz a hajón. Egyszer gondoltunk egy nagyot és a Caremarral mentünk. Maga volt a rémálom. A kívül nagyon elegáns hajó belül tökéletes konzervdoboz. A klíma nem működött vagy nem kapcsolták be. Többen rosszul lettek, az ablakok olyan homályosak, hogy semmit nem lehetett látni. „

 “Sok hajó indul, én a SNAV társasággal mentem, 40 perc volt az út, és kényelmes légkondis hajóval.”

Helikopter szervizt is nyújt a SAM nevű társaság, Nápolyba és vissza, utanként
$ 1870 + 10 % adó áron!

    2./   utazási szakasz : Érkezés Caprira 

 

Capri szigete

” Capri maga a mennyország”

Capri szigete Nápolytól 33 km-re van DNY-ra, a Sorrento félsziget csücske fölött. Erről a félszigetről tört le az utolsó jégkorszakban.  A sziget cca. 6 km hosszú, és cca. 1- 2,5 km széles, mintegy 4,5  km tengerparttal rendelkezik. Összesen 2 kicsi helysége van: Capri és Anacapri.

Nevét a legelterjedtebb felfogás szerint görög kapriae –ról kapta = (hegyi) kecskék szigete (lásd lenti kép sziklák között balközépen).

Fotó: Kakucs Szilveszter

(Vannak levezetések a vaddisznóból is, illetve az etruszkok szikla szavából.)

Mondják, hogy ez az a sziget, ahol Odüsszeusz az árbochoz köttette magát, hogy ellen tudjon állni a szirének énekének (Scoglio delle Sirene szikla).

Flórája,  faunája dús: több mint 890 faj él itt, a kék gyík pl. az egész világon csak itt található meg. Átható virágillat lengi be a szigetet, mirtuszok, orchideák, oleanderek, akantuszok, csak néhány a turistát gyorsan elvarázsló fajtákból.

Turista szezon: május –október

A történelmi időktől kezdve sok különleges ember fordult itt meg. Először a császárok, aztán szerzetesek, majd művészek, végül a turisták árasztják el díszletbe illő mészkősziklái, a bőséges napfény és buja vegetációja vonzásában.

A népszerűség növekedésével a látogatók száma egyre nő. Ma már a főszezonban –június/szeptember – napi 50 ezer turista érkezik. Ennek ellenére, aki ott megfordul, csak lelkesedni tud a szigetért.

Tippek a fő turista csapások kerülésére: rengeteg meghitt, kanyargós ösvény szeli át a szigetet, mindegyike élményszámba menő sétát kínál. Vagy utazzunk áprilisban – május elején, vagy október elején, amikor már/még szép az időjárás, és meleg a tengervíz.

Estefelé csendesebb, nyugodtabb a hely, mert a legtöbb turista csak 1 napra jön ide (s az utolsó komp este 6 óra tájban indul vissza). Ez az az idő, amikor a sziget illusztrisabb vendégei is felbukkannak a színen. Mert ez a gazdagok és szépek kedvelt tartózkodási helye is.

Igazság szerint két Capri létezik. A másik (nyilván az első, amit a turista lát) a napsütötte színtere a „gazdagok-és szépek”-nek Tom Cruisetól Tommy Hilfigerig, számtalan celebritásnak, nagymoguloktól a politikusokig. Sokuknak megvan az igen privát ingatlanuk itt, mint a Ferragamo családnak, vagy csak bevitorláznak időnként, mint pl. Paul Allen a Microsoft társ-alapítója.

„ Mindenki átjön Caprin, Jennifer Lopeztől a miniszterelnökökig. Min-den-ki „- mondja Fiona Swarowski, a kristály-királynő, akinek itteni háza korábban az angol Gracie Fields énekesnő tulajdona volt.

Szívesen lazítanak itt a popvilág sztárjai, Rod Stewardtól Lindsay Lohanig, Beyonsè is ott hagyta nyomát a legdivatosabb éjszakai lokálban a Taverna Anema e Coreban (www.anemaecore.com),  Naomi Campbell egy capri-i éjszakai partin ájulásig jutott el, bár ő ezt tagadja….

La dolce vita…

Jacqueline Kennedy Onassis yachtját, Christinát mindig megállította itt, hogy beugorjon megvásárolni szandáljait, mindig ugyanazt a fehér színű Ferragamo modellt, esetenként tíz párat..

További hírességek, akikről a helyi krónikák megemlékeznek D.H. Lawrence, Mendelssohn, Dumas, Hans Christian Andersen, Noel Coward, Oscar Wilde, André Gide, Rainer Maria Rilke, Ingrid Bergman,  Norman Douglas.

Utóbbi, Norman Douglas skót író könyve: South Wind (1917) – Déli szél, részben tisztelgés a sziget előtt, részben szatíra eklektikus lakóiról.

Egy másik skót, Compton Mackenzie is megörökítette 2 regényében is a szigetet, mint exotikus menekülési – rejtőzködési helyet.

Aligha van hely, mely több Glamour-t hordoz, mint ez.

Akiket viszont életük egy része is ide kötött és beírták nevüket Capri történelem könyvébe:

Az ókorban, Római birodalom idején Augustus császár fedezi fel magának a szigetet, majd mostoha fia Tiberius császár töltötte itt élete utolsó 10 évét (i.sz. 27-37).  Utóbbi hírhedtté vált itt rendezett orgiáiról (Jovis villa).

Gorkij itt élt száműzetésben (1910-ben Lenin is meglátogatta).

Pablo Neruda, chilei költő az 1950 –es évek elején töltötte itt számüzetését. ( Ez az inspirációja a „Il Postino „ c. filmnek.)

Graham Greene 1948-ban vásárolt egy házat Caprin, és több mint 40 éven át megtartotta, többnyire tavasszal és ősszel utazva ide, egészen halála elöttig, amikor már nem volt képes utazni. Háza az Il Rosaio, egy ritka konstansnak számító kivétel volt nyugtalan életében, ahol saját vallomása szerint 4 hét alatt többet tudott alkotni, mint bárhol máshol egy fél év alatt.  1978-ban, Greenet  Anacapri tiszteletbeli polgárává avatták.

Érkezés Capriba

Capri hajókikötője: a Marina Grande, ide futnak be a hajók a szárazföldről. A sziget Északi felén található.

A szigeten két település:

Capri

Anacapri (jelentése: Capri fölött)

Közlekedés a szigeten:

 Motorizált forgalom ki van tiltva a szigetről, kivéve a helyi narancssárga buszok, taxik és áruszállító elektromos alkalmatosságok, de alapvetően ez egy gyalogos sziget. „Az egész sziget nagyon pici. Nem nagyon lehet eltévedni. Ott tényleg minden a turistákért van :)”

A kikötő, Marine Grande és Capri (Piazza Umberto I) között ún. funicular – fogaskerekű, v. sikló szerű – közlekedik. 15 percenként járnak (6:30 -21:00), menetidő 5 perc. Jegyet meg kell venni a jegyárusító bódéban előre.

Capriból Anacapriba át lehet jutni busszal. A busz Capri kikötőjéből megy. (Az út 15 perces.) A közlekedés jól szervezett, de a buszok nyáron elég tömöttek. A busz útvonala sokak szerint hajmeresztő, szűk sziklás szerpentineken, hajtűkanyarokkal, de gyönyörű rálátás Nápolyra és Sorrentora, éjszakai utazásnál uez. felejthetetlen fényekkel.

Két busztársaság működtet járatokat: ATC járatai Marina Grande, Capri – Marina Piccola, ill. Anacapri és vissza útvonalon, míg Staiano Autotrasporti (tel. 081-8371544 v. 081-8372422; http://www.staianogroup.it)  Anacapri – Faro (Világító torony), és Grotta Azzurra között közlekedik.

Anacapriról (Capri Palas közeléből) meg egy ülőlifttel fel lehet menni a Monte Solaro nevű hegyre, ami Capri legmagasabb pontja, szép a kilátás (tiszta időben teljes nápolyi öböl), de állítólag az utazás maga már kiteszi az élvezet felét. Egy utazói vélemény: Anacaprin nem szabad a végállomásig menni, a Piazza Vittoria téren jobb leszállni, ott van az ülőlift állomás is, ott sétálóutcák mindenfelé, és ott van Axel Munthe múzeuma a Villa St Michele.

 Jegyárak, mind a funicularra, mind a buszra: 1.40 €

Lehet venni 60 perces jegyet is, ára 2.20 €  Felhasználható egy menet funicular + bármennyi busz az adott időtartamon belül,

vagy napijegyet:  6.90 € (ami 2 funicularra és limit nélküli busz utazásra jogosít).

Scootereket is lehet bérelni ( Rent an electric scooter, tel. 081-8375863) Caprin 2 helyen: Via Provinciale Marina Grande 210 és Via Roma 68.

Taxi állomások mindkét település központjában, és a kikötőkben vannak.(tel. 081-8370543 Capri és tel. 081-8371175 Anacaprin )

A sziget körül be lehet fizetni csónak túrára, állítólag nagyon szép. Számtalan lehetőség van erre a kirándulástól a csónak bérlésig, de akár csupán 1 órás útra is el lehet menni.
A Marina Grandén, és a Marina Piccolán bérelhetők csónakok, – csónakossal, v. anélkül – Gruppo Motoscafisti (www.motoscafisticapri.com)  és a  Laser Capri (www.lasercaprisrl.com) hajóstársaságoknál 14 € tarifa mellett.

Így lehet gyakorlatilag szemrevételezni az összes nevezetes barlangot:
Kék barlang – leghíresebb; Zöld barlang – mint folyékony smaragd mondják;
a Fehér barlang pedig fehér – stalacticakkal és stalagmitákkal van zsúfolva, ahol a mészkő mintha csak fehér fényt tükrözné vissza.

A Faraglioni sziklákat így körbe lehet hajózni minden oldalán és a helyi milliomos villák is csak innen, a vízről látszanak. Legillusztrisabb ezek közül a Malaparte Villa.

Ez a legendás, modern ház, lépcsőzetes tetejével és pompeii vörös falaival a toszkán Curzio Malaparte író megrendelésére (és Mussolini engedélyével, 1938) épült, és szerepelt az 1963-as  Jean-Luc Godard  “Contempt.” (Megvetés ?) c. filmjében.
Kicsit szarkasztikusabb vélemények szerint Malaparte egy helyi Hemingway féle (kind of) – csak nem olyan tehetséges és saját maga, mint szuperman bűvöletében él. Házáról nyilatkozta: az otthon, amilyen én vagyok. (home like me)

Általános ajánlás: Caprin az utak meredekek, és sziklásak, ezért ajánlott könnyű felszereléssel, és kényelmes cipőben nekivágni. (Még csupán a funicular és hajóállomás között is.)

3. /  Látványosságok

 

Marina Grande Capri legnagyobb kikötője. Közelében található a sziget legöregebb temploma a San Costanzo.  Az V. századból való, XIV. században kibővítették, amikor is 90 fokkal meg is fordították a tájolását, úgy, hogy az eredeti apszist még fel lehet fedezni a hajó jobboldalán. Kicsit nyugatabbra Palazzo a Mare romjai, egyike a szigeten szétszórva fellelhető számos római kori romnak.

Az események központja és Caprin minden út ide vezet, a Piazza Umberto I, vagy egyszerűen a Piazzetta, egy kicsi, színes terecske a Capri város toronyórája alatt. Vulkanikus kőzettel kikövezve, körülvéve fehér, sárga és sienna színű falakkal, ez az ahol keveredik a színes forgatag a kiülős kávéházak vidám napernyőivel és árnyékolóival.
A Piccolo Bar (a zöld) a legöregebb, az összes többi étterem pincére is itt issza meg a kávéját;  Il Gran Caffe a gazdagoknak; Il Tiberio a fiataloknak; és a Caffe Caso, mind egyformán finom kávét kínálnak.

Ahol alkoholt is kínálnak, annak “Bar Americano” a titulusa.

A téren a piciny barokk templom a Santo Stefano, ahová Greene alkalmanként misére be szokott térni.

A térről indulnak a butikokkal tarkált kis utcák melyek árui között a szuvenírtől a designer tervezte luxus termékekig, Guccitól Armaniig minden megtalálható.

Tipikus Capri-szigeti ajándékok az eredeti capri limoncello (citrom likőr), a karthauzi szerzetesek gyártotta parfüm és a kézzel készített bőrszandálok.

A szandálok luxus kategóriáját képviselő Ferragámók is kikerülhetetlenek a kis városban. A  híres Salvatore Ferragamo cipők megteremtője  Dél-Olaszországból emigrált az 1900-as évek elején Amerikába, hogy világhírre szert tegyen. Többek között az ő munkája volt Dorothy piros cipője az Ózból, Marilyn Monroe is a szoknyafelfújós képén az ő cipőjét viseli. Európába visszatérve első üzletei között nyitotta Caprin luxus árudáját. Ez aztán tovább bővült mind számban, mind profilban itt helyben is, de terjeszkednek a szálloda iparban is.

Feltétlen ajánljuk, hogy sétálgassanak az öreg városrész szűk kis utcácskáin.

Induljon el a Piazzettán, a XIV. századi Palazzo Cerio mellett el, amely a legépebben fennmaradt középkori épülete a szigetnek. Ebben van a Museo Ignazio Cerio (tel. 081-8376681; 2.60 € ), amely a sziget élővilágának/ természetrajzának kiállítását kínálja. Haladjon tovább a Via Vittorio Emanuelen, amely a város főutcája, láthatják a híres Grand Quisisana Hotelt, a város egyetlen ötcsillagos szállodáját, amelyet a XIX. században szanatóriumnak építettek. Forduljon jobbra a Via Ignazio Cerion, a  Certosa di San Giacomo egykori karthausi kolostorhoz, (tel. 081-8376218; ingyenes belépés; kedd-vasárnap 9:00- 14:00), amely egy vallási épületegyüttes,- ma múzeum és iskola.  Alapítása 1371-ben, készíttette Giacomo Arcuccio az Anjou udvar nagy kamarása, később kibővítésre került — amelyben templom, kolostor és kert van  kiváló kilátással (belvedere). Itt helyezték el a Museo Diefenbachot, a nevében szereplő festő képei kiállításával.

A közelben Via Emanuelén és Via Matteottin keresztül található a  Giardini di Augusto, Augustus kertjei, virágteraszos közparkja, ahonnan az egyik legszebb kilátás nyílik Caprin.

A város középpontjából egy  kapun át vezet a cca. 45 perces gyalogút, a Via Tiberión északkeleti irányba, az Il Capo előhegységhez, s mintegy 2, 4 km-re a központtól a Tiberius villájához, a  Villa Jovis (Viale Amedeo Maiuri)-hoz.

Ez a legjobb állapotban fennmaradt villa azon 12-ből, melyet a különböző római császárok a szigeten építtettek. Tiberius által építtetett a legnagyobb római Isten, Jupiter (Jovis) nevét viseli. Belépőjegy 2 € (nyitva naponta 9-napnyugtáig; jegyárusítás zárás előtt
1 órával zár).

Itt és a sziget különböző rejtekeiben Tiberius ferde hajlamainak áldozott, rejtve a római szenátus szeme elől. A Salto di Tiberio a 330 m magas, tengerbe szakadó szikla, ahonnan levettette azokat, akik kegyvesztetté váltak nála. Ez volt a fő rezidenciája a szigeten, több mint 5.853 négyzetméteren. Az építészeti különlegességeihez tartozik a
Loggia Imperiale, egy fedett sétány a szikla szélén. A kilátás még enyhén szólva is fenséges…. Távolban, Positano partjai előtt látni a piciny sziklás szigetet, Li Gallit, egyikét azon szigeteknek, mely a nagy orosz balett táncos Leonide Massinének  életében a birtokában volt. (Halála után Rudolph Nurejev vette meg.)

A sziget legkeletibb csücskén, a Villa Jovis szomszédságában található Santa Maria del Soccorso kápolna. A Chiese Santa Maria del Soccorso a tengerészek védelmezésére lett felállítva ide, előtte egy messziről látható Mária szoborral.

A sziget keleti partszakaszán található az a természeti képződmény, melyet formája alapján Arco Naturale –nak neveznek.

Arco Naturale – lehet a legtöbbet fényképezett sziklakapu.

Az  Arco Naturale területen valaki belebotlott egy Bar Paradiso nevű kávézóba, ami nem volt egyetlen turista térképen sem jelölve, ebédeltek, s mind az ételtől, mind a kilátástól el voltak ragadtatva.

Más a közeli Grottelle étteremből indult tovább: kis ösvény vezet lefelé délre, a Grotta di Matromania barlangig.

Grotta di Matromania, amelynél a legenda szerint ókori rómaiak imádták isteneiket furcsa, módosult tudatállapotú rituálékban, amiből egy Cybele istennő kultuszhelyre lehet következtetni.

Innen egy jól karbantartott turista barát lankán mintegy 45 perces séta  Tragaráig, miközben folyamatosan a  Faraglioni sziklák mentén haladnak. A Punta Tragara szirtfokon kilátó: Tragara Terrace. Ugyanitt beülhetnek a jó nevű  Brunella étterembe, a látvány : Capri városka, tenger és maga  a sziget, madár – perspektívából. Visszafelé a Via Tragaran elegáns villák fél kilométeren, s az út belefut a Via Camerelle bevásárló utcába.

A Faraglioni sziklák, I Faraglioni Capri egyikjelképe, a part közeli három óriás szikla tengerből kiugró csipkéivel

Capriról széles, de kanyargós gyalogút a Via Krupp vezet le a Marina Piccolához, a déli part kikötőjéhez. Az út a nevét az esseni gyárosról kapta, aki azt építtette. A Via Krupp a Certosa nyugati végéből indul ki, és az Augustus kertje alatt vezet lefele (lásd a baloldali kép Augustus kertjeinél!), miközben megkerüli a Castiglioni meredek hegyoldalát (cca. 15 perc), újabb 10 perc múlva a kikötőben vagyunk.

/ A Castigliole, a szigeten lévő 2 középkori vár egyike – másik Anacapri felett a korzikai Kair el Din Barbarossáról elnevezett Castello di Barbarossa, 1535-ben lerombolva. /

De eljuthatunk busszal vagy taxival is a Marina Piccolaba, mely különösen népszerű előnyös kilátásáról a Faraglioni sziklákra.

A sziget másik városa, Capritól 3,5 km-es autóútra van  Anacapri,  (nyugodtabb, csendesebb, kicsit falusiasabb hely) mely magasabban, hegyek és szőlőkertek között szétszórva fekvő házacskákkal, főterén a Santa Sofia főtemplommal. Kicsit keleties hatású városka, (valamikor szaracénok – későközépkor megnevezése a mórokra – törtek be ide, ekkor a városka férfi lakosait a tengerbe szorították, s a nőkkel fenntartott viszonyuk nyoma tükröződik vissza állítólag némely arcokon még.. ), s a kovácsoltvas kerítésű fehér épületeken mór hatás nyomai. Itt van Graham Greene háza, a már említett Il Rosaio, nem messze tőle a Piazza Caprile, egy kicsi, poros terecske, mely bármelyik normál, átlagos olasz falu központja is lehetne.

Anacaprin érdemes meglátogatni a Chiesa San Michele templomot
(Nov-márc. 10:00-15:00, ápr-okt 9:00-19:00) szépséges majolika padlója miatt, mely az Édenkertet ábrázolja furcsa állatok sokaságával. 1 € – ért csigalépcsőn felengednek, s fentről jobban megtekinthető a kép

A várostól kijjebb, rövid távolságra, a Capodimonte lejtőjén található a Villa San Michele (tel. 081-8371401; www.sanmichele.org). A svéd orvos, filantróp, ornitológus és író, Axel Munthe építette otthonául, egy ókori római villa falait adaptálva. (1949-ben halt meg 92 éves korában.)
Nagyon impozáns épület, tele antik műtárgyakkal, de a kertet is érdemes megnézni, ha másért nem, a teraszról a Nápolyi öbölre nyíló felejthetetlen panoráma miatt, ahová hangulatos oszlopsor vezet. Kis egyiptomi szfinx i.e. XI. századból fokozza a misztikus Capri hatást. (belépődíj 5 €; Nyitva tartás március 9:30-16:30, április 9:30-17:00, május-szeptember 9:00-18:00, október 9:30-17:30, november-december 10:30-15:30).
Axel Munthe könyvet is írt róla, San Michele története címmel.

topic: Anacaprin kellett volna lennie egy mini Capri-nak, egy odavalósi férfi készítette, de nem találtuk meg.

Anacapriból, a Capri Palace közeléből (Via Caposcuro 10.) ülőlift visz Capri legmagasabb csúcsára az 589 méteres Monte Solarora. Jegy 5.50 € egy irányban, 7 € retúr, 8 éves és az alatti korú gyermekeknek ingyenes. Március- október 9:30-napnyugtáig; November-február 10:30-15.00). Az út mindössze 12 percig tart, de a csúcsról nyíló panoráma órákig tartó utazást is megér. Egy tiszta napon, a lenyűgöző kép magába foglalja a teljes partszakaszt a tengerrel, a Vezúvval és a Nápolyi öböl valamint Salerno városa látványával.

A hegyről kicsit távolabb látszik az izolált Santa Maria a Cetrella remeteház.

Másik lehetőségként javasolt innen egy órányi gyalogséta vissza Anacapriba, miután felvitettük magunkat az ülőlifttel. Világosan jelzett földút ereszkedik le onnan. Végén kis helyi temető.

Anacapriból szintén egy sétaút a kilátó terasz: Belvedere della Migliara – a világító toronyra és az I Faraglioni-ra eső kilátással. Pár percre gyalog a Belvedere della Migliaratól Da Gelsomina étterem hatalmas napernyős terasszal és nyitott úszómedencével.

A Faro a sziget délnyugati sarkán egy világító torony, mely Olaszországban a legnagyobb, 20 mérföldre ellátszó fényével. Lábánál, a parti sziklába vágott lépcsőfokokon le lehet jutni a Zöld barlanghoz, mely csodás smaragd színeiről híres.

De Capri legnagyobb és leghíresebb attrakciója az Anacapriból a sziget északi felén ca. 50 perces gyaloglással elérhető Grotta Azzurra, a Kék barlang. A Marina Grandéből is indulnak különféle csónak és hajójáratok e célpont felé. Lejjebb majd leírás, és –ellenjavaslat – erre.

A víz és ezen hatalmas barlang falainak varázslatos színei valóban egyedülállóak, írók számtalanszor megénekelték, 19. századi (újra) felfedezése óta. (Különböző források ellentmondásosak, egyik szerint egy helyi halász fedezte fel 1822-ben, majd mutatta meg a csodát a német írónak és festőnek August Kopischnak: 1826) Ténylegesen, a barlang már az ókor óta fel van térképezve. Délnyugati csücskén, a Galleria dei Pilastrin egy kicsiny, római kori dokk látható. A barlang nem más, mint egy kiterjedt barlangrendszer, melyet csak részben tártak fel. Geológiailag a partszakasz folyamatos süllyedése  -15-20 m tengerszint alatt – és a tenger hullámverése hozta létre.

A csúcsszezonban motorcsónakok sorakoznak a barlang előtt, a kis evezősökre várakozván, amely az egyetlen járműfajta, amivel szabad az alacsony bejárati nyílású (cca. 1 méter) barlangba bemenni. Egyes szatirikus megjegyzések szerint olyan tülekedés és kavarodás van itt, mintha egy alacsony büdzséjű Titanic remake-et élne át az ember. Szóval a kis evezős csónakok viszik be,/passzírozzák át utasaikat – egyszerre 3-4 főt/csónak – a grotto szűk nyílásán.

A folyamatosan növekvő tengerszínt miatt, a nyílás teteje egyre alacsonyabbra kerül, így a csónakban ülőknek hátra kell hajolniuk. A hosszú sorok miatt egyenként csak néhány percig maradnak a csónakok (egyszerre kb.15 tartózkodik benn) a barlangban.

A Kék barlang naponta 9:00- tól 1 órával napnyugta előttig látogatható; belépődíj  4 €.

Tapasztalat szerint még a leggyorsabb bejutás a nyitás körüli órákban várható, mert addig még nem érnek ide az első hajókkal érkező napi látogatók. A barlangban a fények, színek állítólag legszebbek 11:00 és 13:00 között, körül. A nap sugarai nem tudnak bejönni a barlangba, csak fénytöréssel, a vízen keresztül s ennek köszönhető a pompás látvány.

Az evezős csónakok 7,50 € ért visznek be a barlangba. Nem javasoljuk, hogy feliratkozzon egy motorcsónakos útra Marina Grande-Grotta Azzuro között, mert még hosszabb várakozási időt kell majd figyelembe venni, és az átszállás a nagyobb motorcsónakból a kis ingatag evezősbe némi nehézségbe ütközhet. Így még 12 €-val többet is fizethet, ezért az élményért.

Ajánlás: Mivel az evezős csónakosok bére nem követte az inflációt, szívesen veszik a borravalót.

Ugyanez utazói megközelítésben: Ha nem fizetsz nekik zsebbe pár Eurót, nem biztos, hogy visszaszállhatsz a hajóra. A csónakba 4 ember szállhat be és hanyatt kell feküdni amíg átvisznek a barlang bejáratán. Csak figyelmeztetésül írom, hogy ne a legvékonyabb ember üljön a csónak hátuljába, mert akkor ő lesz legalul, a többiek meg rendesen agyonnyomják. Én is így jártam. Én voltam legalul, rám dőlt a barátnőm kb. 75 kiló, rajta egy angol pasas azon meg a felesége. Épületes volt.

A csónakban hanyatt fekve a ruha vizes lesz, a csónak aljában levő víztől.

Ugyanakkor, ha az időjárási viszonyok (szeles idő, magas hullámok, köd) nem megfelelőek, egyáltalán nem látogatható (egy csoportnak azt mondták: 10-ből 1 az arány csoportonként, akik bejutnak). Így aki csak 1 napra szalad át, bizony lemaradhat a leghíresebb Capri-i nevezetességről.

Bizonyos körülmények között (turistalátogatás előtt és után, esetleg megfelelő úszómesterrel) be is lehet úszni a barlangba.

4./   Étkezés 

Élvezd Caprit!          – ez az, amit tenni kell itt.

Néhány korty limoncello, amit a helyiek “La dolce far niente,”-nek hívnak, ami annyit tesz, mint: a semmittevés édessége.

Ez itt, egy amerikaiak által felállított étterem besorolás.

Graham Greene, itteni életrajz írója (Shirley Hazzard :“Greene on Capri” (2000) szerint, az író kedvenc helyei voltak:

Da Gemma, Via Madre Serafina, 6, Capri; (39-081 837-0461). A Margherita pizza itt $8 körül kapható.

Settanni, Via Longano, 5, Capri; (39-081 837-0105).

Egy pohár proseccora meg szokott állni a Le Grottelle, Via Arco Naturale, Capri;(39-081 837-5719) -nál. A kis félreeső trattoriában e teraszon levő asztaloktól 150 yarddal a tenger felett ellátni a mintegy 3 mérföld távolságra levő sorrentói félszigetre.

További kiemelések különböző helyekről:

La Capannina, Via Le Botteghe 12/14, (39-081 837-0732), a Piazzetta közelében, a sziget egyik legelőkelőbb vendéglője, ahol a tészták (pasta)  $12.50 –nál indulnak, és a tenger ételei $22.50. –nél. Sok látogató kedveli a  Da Paolino, Via Palazzo a Mare 11, (39-081 837-6102) citromfái alatt elfogyasztani a 12,50 $-ért mért pastát.

Kicsit trendibb a májusban megnyílt Edode, Via Camerelle 81, (39-081 838-8242), ahol $17 – $32 között kezdődnek az árak.

Napjainkban azonban az éjszaka vendégei Anema e Core (Via Sella Orta 39/e) tavernába járnak előszeretettel, ahol ismert pop sztárok magukhoz ragadva a mikrofont énekelnek, és újmódi szerint az asztalon táncolnak. Mindenki énekel itt, pl. Mariah Carey. Ugyanez a közönség megtalálható a Pantarei (Via Lo Palazzo 1) -ben, egy fényes „életmód templom”-ban, amely tavaly ősszel nyitott, egy népszerű lounge-val és terasszal. Ugyancsak a celebek által kedvelt a La Capannina (00 39 081 837 0732).

Az árak nem voltak vészesek, és mindenhol korrekten ki van írva, és étlapokon is jelezve van.

Anacaprin kicsit olcsóbbak talán az éttermek. Több helyen nagyon dicsérték a kosztját az  Il Solitario-nak (eldugott, nyugodt, házi és helyi specialitások, kemencében helyben sült pizza).

De alapvetően úgy tűnik, a sok elolvasott élménybeszámolóból, hogy nyugodtan be lehet ülni oda, ami megtetszik, és épp a túránk útvonalába esik. Sok a szép és jó hely a kiemelt kilátású helyeken, s ami számomra érdekes volt, sok helyen tartozik az étteremhez nyilvános fürdő/úszómedence is.

A Capri-i éttermek tartanak klasszikus mediterrán ételeket, és természetesen pizzát.

Bianco caprese, a helyi fehérbor

Lacryma Christi del Vesuvio – nektár ízű bor, a Vezúv 30 mérföldes körzetében termesztett szőlőből.

5./   Aktivitások :

Úszás : Kicsi, de kellemes és festői helyi strandok

A strandok többnyire fizetősek (stabilimenti balneari), ahol öltözőkabint, törölközőket, napozószéket adnak cca. 15 €-ért/nap. Többnyire 9:00 –napnyugtáig vannak nyitva, március közepétől november közepéig.

Bagni di Tiberio kellemes, homokos strand a sziget északi oldalán, egy római villa romjai közelében. A part mindössze 1 km-nyi távolságra van a Marina Grandétól, de meredek sziklás út vezet oda, ami visszafelé az ereszkedőn megerőltetheti a lábat. Jobb csónakkal odavitetni magad a kikötőből, oda vissza elvisznek 6 €-ért.

Marina Piccola-n a sziget déli felén további két szép strandszakasz található Marina di Pennaulo, és Marina di Mulo;  mindkettő az 1950-es és 1960-as jet-setesek kedvenc helyei voltak.

A maradék kisebb strandok a Kék barlangnál (Via Grotta Azzurra), a Faronál (világító torony), és a Faraglioninál (Via Tragara) találhatóak.

Túrázás : Még ha nem is érezné magát különösebben sportosnak, ne hagyja ki a lehetőséget, hogy megmássza Capri szikláit, és magába fogadja útvonalainak szépségét. Indulás előtt azonban ugorjanak be a turista irodába, ahol adnak térképet a  turista ösvényekről !

A könnyebb utak egyike a Capri és a Marina Piccola közötti. A Via Román haladva a városban, forduljon balra a Via Muloba; lépcsők sora és egy földút, gondozott földek, és kertek mellett leviszi a kikötőbe. Mór villák, kovácsoltvas kerítéssel.

Jóval megerőltetőbb a  Scala Fenicián (Főniciai Lépcsők), vezető túra, amely Anacapriból Capriba (Marina Grande) ereszkedik le. Krisztus előtt a VIII. században építették a görögök, s ez volt egészen 1877-ig az egyetlen út, amely a tengerhez, illetve Anacapri falujához vezetett, míg a jelenleg használatos utat meg nem építették. A meredek szakasz – lényegében egy 881 fokból álló hosszú lépcső – a bátrakat fantasztikus látványokkal jutalmazza.

Klasszikus séta útvonal: Piazetta → Via Vittorio Emmanuele → balra Via Camerelle =  elegáns designer butikok utcája, →Via Tragara → Belvedere Tragara, Punta Tragara

Sétáik során bizonyára fel fog tűnni, hogy mindegyik villán színesen mintázott csempéken megjelenik a villa neve. Sokaknál látható egy-egy aranyozott sugaras nap embléma is, még az utcák nevét is szépen festett kerámia lapokon olvashatjuk, de a helyi elektromosok táblái sem lógnak ki a sorból.

6./  Vásárlás

Tartsd készenlétben a hitelkártyádat!

Mindenki megtalálható itt: Gucci, Armani, Ferragamo, Prada, Tod’s, Bulgari →Via Camerelle.

A Piazzettán, a  La Parisienneben helyi készítésű ruha-divatot kínálnak.

A sziget híres ékszerésze, Chantecler volt Onassis kedvence, de nevük van a szigeten készült parfümöknek is.

Amadeo Canfora (Via Camerelle 3.), világhíres kézi készítésű capri szandálokat kínál, Jacky Onassis, Maria Callas állandó vevői között voltak. Másik neves üzlete a lábbelinek Da Costanzo (Via Roma 49).

Via Roma 79 – ben található a sziget eredeti Limoncello gyárának outletje (nyitva naponta 9.30-20.00).

A Certosa di San Giacomo-ban a szerzetesek méltányos áron árulják a titkos receptjük szerinti parfümöt.

   7./   Kirándulás szigeten kívülre (ha sok lenne a paradicsomból ! :-))

Visszafelé Capriról lehet menni

Ischia felé

Nápoly, Sorrento felé

Csak nyaranta van Capriról hajó-összeköttetés Positano, Amalfi és Salerno felé is.

Szerintem, Pompei mindenképpen meghatározó élmény lenne. Úgy tudom, vannak helyi vezetések, de azok olyan informatívak, hogy nagyon megéri.

Nápolyból Pompei, könnyen elérhető bármikor. A Circumvesuviana nevű kisvonattal (HÉV jellegű) juthattok el, ez érinti Pompeit, Herculáneumot és a Vezúvhoz is erről a vonalról lehet feljutni. Párás időben nem érdemes!!!!

Erre külön jegy van, attól függően, milyen messze mész, percre adják. Mi Nápolyból Pompeibe 2,20 vagy 2,30 €-ért tudunk menni, Sorrentoig talán 4,40 €/útirány.

A nápolyi Garibaldi pályaudvarnál is van megállója – illetve kimegy a kikötőbe. Könnyű megtalálni. Itt a honlapjuk: http://www.vesuviana.it/tariffeen.htm

Ezután csak összedobok néhány lelkes mondatot egy Nápoly topicból:

Érdemes Nápolyt is megnézni a szennyezett levegő, a nagy zaj és a szemetes utcák ellenére. Mondják, aki Itáliába téved: Nápolyt kihagynia nagy hiba! Különleges hangulata van, különlegesen lazák, oldottak a lakói, a közlekedés; egész más, mint az észak olasz városok, vagy akár Róma. („egyetlen afrikai város Európában… :-)” )

Rövid városlátogatásoknál mindig érdemes egy városnéző buszra felülni, s mikor már van egy összkép a városról, szíved után csellengeni.

Nápolyból Ischia max 8 euro.

Megjegyzés tőlem: Ez talán kicsit hasonlít Caprira, nem biztos, hogy oda el kéne menni. (Sorrento is uez az eset lehet.)

De ha mégis, ezt ollóztam ki valahonnét: Mit érdemes megnézni? Amikor mi átmentünk, akkor a Castel Aragonese-vel kezdtük, délutánig el is tartott, főleg, hogy csak 11-re ért át a kompunk. Aztán körbebuszoztuk a szigetet az egyik körjárattal (ez állati jó szerintem), közben sokat gyalogoltunk, mert néha leszálltunk, hogy szétnézzünk, csak tanácstalanok voltunk. A gomba-sziklát megnéztük, elmentünk Laco Amenoban a múzeum mellett (szieszta miatt zárva volt), és San Angeloban végeztünk.

Én idén nyáron 6 napot töltöttem Sorrento-ban. Fantasztikus a város, nyüzsgő éjszakai élettel, tipikus “dolce vita” hangulattal. Annyira beleszerettünk Sorrento-ba, hogy jövőre két hetes aktív nyaralást tervezünk…

Sorrentoból könnyen megközelíthető Nápoly, Pompei, Capri, Positano, Amalfi, Ravello.

Különben meg Pozzuolit (Puetoli) mindenképpen ajánlom, gyönyörű. Nápolytól pár km-re, és onnan elérhető a 2-es metróval (pl. a Piazza Garibaldiról), ill. a Circumvesuvianaval.

    8./   Szótár  (a térképen, vagy a szövegben előforduló szavakról)

grotto, cave = barlang

Grotta Azzura, Blue grotto  = Kék barlang

Grotta Verde = Zöld barlang

Grotta Bianca = Fehér barlang

Bagno = strand

Faro = világító torony

Foothpath = gyalogösvény

Belvedere = szép kilátás (sokszor szállodák, v. éttermek neve)

Torre = torony (ami sokszor fizikailag nincs is, de történelmi időkben ott álhatott, s megmaradt az elnevezés)

Trenitália = olasz vasút neve

Orario = menetrend

metrodimare =hajó menetrend

retúr =andato e ritorno

Turista információk beszerezhetők:

Turista iroda (ACST)

Capri központjában: Piazetta I Cerio 11 , (tel. 081-8375308; fax 081-8370918; www.capritourism.com). /

illetve a Marina Grande kikötőben is.

(Ezekre a helyekre mindig érdemes bemenni, vannak ingyen szórólapok, onnan megtudhatja az ember, hogy gyakorlatilag mik az adott hely nevezetességei, vagy éppen milyen extra dolgokat kínálnak az adott időszakban.)

www.capri.com.

www.caprionline.com

http://www.ilmeteo.it/meteo-lungo-termine/Capri?g=9  időjárás előrejelzés
Rent a villa in Capri
Make your reservation on-line. Save by renting directly from Italy
www.summerinitaly.com

Cheap Capri Hotels
Compare Hotels In Capri. Find The Cheapest Hotels Online.

CheapEurope.com/Capri

http://www.en.tav.it/ (angol)

http://www.frommers.com/destinations/capri/0762010001.html#ixzz0QJdWnaA9

http://www.traghettipozzuoli.it/orari.htm  – hajó menetrend, és árak

http://www.anacapritravel.hu T:3263260

http://theculturedtraveler.com/

Felhasznált források még:

Kigyűjtések 2009. nyarán, kféle internetes, elsősorban angol nyelvű oldalakról, Trip Adviser, magyar topicokból. Vonatkozó cikkek: Independent, Starbulletin, The Boston Globe, The New York Times, The Cultured Traveller

Milánó – 4. rész – a város és Leonardo

Azt tudtátok, hogy vinci fűzfát jelent?

Nevét Firenze melletti falujáról, a falu az övét meg, ahogy sejthető, a fűzfákról kapta. Szeretettel is alkalmazza a fonott fűzfaág motívumot különféle szövevényes rajzolatú címerekben, fali girlandokon és egyéb díszítményekben.

Mint ahogy az egész festészet tele van rejtett utalásokkal, allegóriákkal ezekben az időszakokban.

Sokszor bizony a mai embernek egyfajta speciális szótárral a kezében kéne a képek előtt járnia, hogy megfejthesse azok minden titkát. Da Vincinél pl. különösen teli van ilyen sejtetésekkel, áttétekkel a Hölgy hermelinnel c. képe.

Hát igen, ezt ki is felejtettem a találkozásaim felsorolásból, hisz itt volt tavasszal Budapesten!

Egyébként épp erről a festményéről írják da Vincinek, hogy egyetlen képe sem utazott ennyit.

Kalandos volt már az előélete is, hiszen először a képen ábrázolt hölgy tulajdonába került, egyetlen emlékeként és kísérőjeként annak a kapcsolatnak  (Il Moro szeretője volt), aminek keletkezését köszönhette. A 19. században egy lengyel nemesi család birtokába kerül, de még így is hányattatott utazásokat tesz Párizs, Krakkó, Drezda, Berlin és újra krakkói végállomása között.

Ezt a képét viszonylag későn, csak 1900-ban azonosították be mint Leonardóét és innentől már a világ számos táján, a kiállításokon is bemutatják.

Ami miatt sokáig ki is zárták, hogy Leonardo alkotás lehet, az a sötét háttér, s az ebből éles körvonalakkal kirajzolódó alak. De a legújabb kori technika már ennek a rejtélynek is nyomára jött, s kimutatták, hogy az eredeti háttér kék és szürke lehetett, – ami már biztosította a Leonardóra jellemző lágy átmeneteket, a figura plaszticitását, s nem tudni miért, valamikor a múlt században ezt átfestették.

Ugyanezzel a technikával sikerült virtuálisan megtisztítani a festményt, s megjeleníteni eredeti színeiben. Hát bizony még csodálatosabb lehetett:

A kép eredeti ábrázolás módjában is, hisz a portrékat Leonardo előtt profilból volt szokás ábrázolni, a nők, pedig különösen nem jelenhettek meg tovább, mint mondjuk nyakkivágásig. A kép azáltal, hogy a fejet elmozdítja a test síkjához képest, különösen dinamikussá, élővé válik, s benne van a legfőbb leonardói: a lelki tartalmak kifejezése.

A kép önmagáért szép, de én sem tudom kikerülni (itt,-  és máshol), hogy ne meséljem el
a hozzá kötődő történeteket.

A számos, és szövevényes utalás rendszer, ami miatt épp így elsőként fel is hoztam a művet, a hermelin szimbolikájával* kapcsolatos: van egy bizonyos áthallás a hölgy neve, Cecilia Gallerani és a menyét latin galée neve között. De van itt utalás bizonyos hermelin rendre, terhességre, tisztaságra és – és – és, az egész a szituáció és a nő társadalmi állása közötti kényes helyzetből adódóan. Cecília ekkor már terhes Lodovico gyermekével, ez utóbbi eltolja már kitűzött esküvőjét miatta. Végül a szép Ceciliát egy vidéki kastély magányába száműzik, egyetlen kísérője a kép marad…

Persze ez még inkább elmondható a teljes szakrális művészetről, ahol a különféle – a szereplőkhöz, szentekhez utalt – növényi, állati, tárgyi – attribútumok nélkül a legtöbb képet még értelmezni sem lehetne.

Általánosságban az addig megszokott képi formák vagy akár színek, olyan mértékben kötöttek, előre meghatározottak voltak, hogy eltérni sem szoktak tőle. A másik oldalról ez viszont lehetővé tette az eligazodást a képhez tartozó bibliai szöveg hozzárendelésében az akkori embernek. Általános volt az analfabetizmus, s a legfőbb megrendelők, a templomok, szerzetes rendek, papok stb. ezáltal tudták közelebb hozni a Szentírást híveikhez.

Így aztán sok gesztusnak, mozdulatnak rögződött  jelentése volt:  pl. amiről már esett is szó: fölfelé mutató ujj: csillag, fény = Isten születése, de a szem elé, homlokra emelt kéz is az isteni fényesség elől való védekezés egyértelmű jele stb.

Jól tetten érhetőek ezek a mozdulatok pl. Leonardo vázlatban fennmaradt, a firenzei Uffizi képtárban őrzött A királyok imádása képén is: a kép alsó jobb sarkában tömegből égbe mutató kar, előtérben öregember a Kisjézusra nézve leárnyékolja szemét.

Olyan bibliai fogalmak, mint üdvözlés, alávetettség (isteni akaratnak) stb. szigorúan előírás szerinti kéztartásokkal (és szavakkal: conturbácio, humiliáció, aposzkopeion) voltak jelölve.

Bizonyos színek is, mint pl. az ultramarinkék (= drágább volt mint az arany) fenn voltak tartva konkrét szereplőknek, adott példában Jézusnak, v. Szűzanyának stb.

Ugyanígy az egyes jelenetek beállítása is azonos módon történt, s a szereplők többnyire életszerútlen, merev pózokban jelentek meg.

Ezzel szakít színre lépésével da Vinci, a legmeghatározóbb példa erre, freskója az Utolsó vacsora, melynek mintegy előfutára, a fentiekben éppen ezért bemutatott, korai, befejezetlenül maradt Háromkirályok kép. E kép igen merész, hagyományokkal szakító ábrázolása a témának, tömegeket mozgat meg rajta, hemzseg a gondolatoktól, emberi érzelmek kifejezésétől, egy történetet (storia) mesél el, szemben a sacra conversacione típusú ábrázolással, mely a szentek viszonylag statikus, mozdulatlan, ezáltal merev csoportját festi.

Az Utolsó vacsora ábrázolásmódján mindezek fellelhetőek. A tanítványokat hármas csoportokba tagolja, ezáltal dinamikát kölcsönöz a képnek. Egyes szereplők gondosan (rengeteg munkát fektetett bele) kialakított mozdulataival és arckifejezésével, az egymás felé forduló alakokkal a pillanat drámaiságát fejezi ki. A Jézus árulást bejelentő mondata utáni csodálkozás, ijedtség, harag, Judás ijedten hátrahőkölő tartása – kezében a pénzes zacskóval -, Jézus rezzenéstelen arcával. Az utolsó vacsorát soha így, s erről a pillanatról = árulás = szólóan nem ábrázolták. Judás is itt kerül egy oldalra a többiekkel. Előtte mindig, kizárólag az asztal túloldalán foglalt helyet. (Leonardo azonban így is megoldja kirekesztését: a csoport tagjait három félkörív alá  -nagyobb középső, és két kisebb oldalsó- sorolja, addig Judás feje kilóg onnan: nem tartozik egyik csoportba sem, az áruló kívül marad a rendezési struktúrán.)

Korának minden kétséget kizárólag leghíresebb műve.

Stendhal elragadtatottan így ír róla: Ha addig még nem létezett volna, a melankolikus és finom színhasználatot, árnyékba merülő, a félhomályban tompán ragyogó színeit erre a motívumra kellett volna kitalálni.

XII. Lajos francia király el szeretné vinni a falat.

Hamar, és kitartó lelkesedés kíséri már a kortársak részéről is. Természetesen a reneszánsz több más művészegyénisége is mozgolódik, és kezdik szétfeszíteni  a kereteket.
A 16. századra előtérbe kerül a művészi találékonyság és ábrázolás újdonsága.

A következő évszázadok meghatározó két témája a kép körül:

–         annak romlása (erről itt nem beszélek, mindenki ismeri)

–         az apostolok sokféle mozgása, élethű ábrázolása.

Leonardo Utolsó vacsorája ma a téma legismertebb megvalósításának számít.

A Santa Maria delle Grazie templomot és kolostort a Leonardo da Vinci Utolsó vacsora ábrázolásával az Unesco 1980. -ban felvette a világörökség listájára.

A terem kialakítása eléggé meghökkentő. Egy hosszú, virsli alakú 35 x 9 méteres tér, amelynek északi, rövidebb oldalát teljesen elfoglalja a kép.

A megrendelés valószínűleg Lodovico Sforzától származik, és dinasztikus célokat szolgált. A templom szentélyét a család temetkezési helyének szánta, a refektórium falait a Sforzák címerei díszítik (díszítették = nagyon megkoptak).

Érdekes dolog ez, hogy Lodovico il Moro, aki annyit küszködött azért, hogy nevét és uralmát városában legitimálja, megerősítse, s törekvéseinek gyümölcse, mire elérte a hivatalos hercegi cím elnyerését, rövid, 5 éves uralkodás után porba hullott.

A történelem valószínűleg hamar elfelejtette volna, s biztos, hogy ő sose gondolta volna, hogy Leonardo lesz az, aki által megőrzi nevét az utókor.

Miután a franciákkal szemben elvesztette hatalmát, élete végéig franciaországi rabságban maradt, s még Machiavelli tolla az, amely A fejedelem című művében bizonyos mértékben hozzásegíti a túléléshez, amennyiben gyakorta von párhuzamot Lodovico Sforza és Cesare Borgia között.

Ugyancsak ebben a milánói korszakában született a Sziklás Madonna (2) képe is Leonardónak.  Gyakorlatilag én most így véletlenszerűen, kronológiailag visszafelé haladok, hiszen a kezdetekben festett kisebb Madonna képek után, ez az első áttörése, az első nagyobb megbízása életében! Ekkor ő együtt dolgozik egy milánói család több mesterséget űző tagjai műhelyében, akikkel együtt kapják 1483-ban a megbízatást a Szeplőtelen Fogantatás szerzetes rendtől egy oltár teljes felújítására, illetve a hozzá festendő képre. Hát ennek a megbízásnak a szerződésbe foglalása olyan elképesztően hosszú, részletes, és bonyolult, hogy erre utaltam már korábban, egy megjegyzésemben.
A kitűzött elkészítési határidő 8 hónap, amiből végső soron 20 év lesz.

A történet mögött honoráriumi viták húzódnak, minek keretében ez az első kép nem is megy át az eredeti megrendelő tulajdonába, nekik készül később ezért a második változat, s kerül a milánói San Francesco Grande kápolnájába, majd később Londonba. Sajnos az első képről csak egy viszonylag rossz kópiát tudok ide becsatolni, a második, a Londonban levő változatról pedig csak fekete fehér verzióm van:

A sziklás Madonna a szeplőtelen fogantatás allegóriája (megbízó testvérület neve!).
A képen megfestett táj és tájrészletek: hegy, szikla, barlang, víz, tenger =latin: mare→ , mind mind Máriára, tisztaságára, neve eredetére, Bibliai környezetére, az Istenanya szeplőtelenségére utaló jelképek.

Mégis, ez az első szakrális tárgyú kép, amint már említettem, ami kiszakítva környezetéből magánszemély tulajdonába kerül, minden valószínűség szerint Lodovico Sforza személyében. Művészettörténészek ezt tartják egyébként minőségileg jobbnak, s ez található ma a Louvreban.

 És ezzel elérkeztünk az utolsó műhöz, amiről szólni szeretnék itt, s az
a Nagy ló. Leonardo nevét ez tette először  ismertté Itáliában, s amiből végül is egy agyagmintán kívül több nem készült életében. Még azt is elpusztítják a Milánóba bevonuló francia csapatok, aminek katonái célba lőttek rá.

A művészettörténelemben és életrajzokban már – már közhely számba megy az a levél, amelyben Leonardo felajánlja szolgálatait a feltörekvő fejedelemnek, mindennemű hasznos tudásával (útépítés, hadászat, építészet stb.), amellyel udvarában hasznossá lehetne. A levél legvégén mintegy mellesleg megjegyzi még, hogy ért a szobrászathoz és festészethez is.

De  ugyanitt hozzáteszi azt is, hogy

„Emellett egy bronz lovas szobrot is lehet készíteni, amely Uraságod megboldogult atyjának és a jeles Sforza családnak halhatatlan dicsőséget és örök megbecsülést kölcsönözne.”

mivel akkor már ismert volt Il Moro fenti szándéka, s az, hogy Itália szerte keresi ehhez a megfelelő embert.

Ha nem is rögtön, de megkapja a megbízást a nagy ló elkészítésére, Leonardo még összesen 16 évig dolgozott rajta, de el sosem készült.

Az elvárás: egy nagyon nagy ló modellje, rajta Francesco herceg alakjával, teljes páncélban. Felállítása, a kastély elé, v. a kastély egy mellvédjére méltó helyen.

Cél: valami egészen rendkívülit (imperlativo grando) alkotni.

Ezzel az újkori művészettörténet legnagyobb lóábrázolása volt születőben.

Az ábrázolás módja hivatott volt a friss dinasztia leszármazási hiányait pótolni, ezért Leonardo először egy ágaskodó lóra gondolt, antikvitásból az érméken fennmaradt ábrázolásokra utalva.

Egyetlen fennmaradt feltételezett makettje ennek a lónak a mi Szépművészeti Múzeumunkban található, s a 24 cm magas bronz szobrocska Washington után, ezidő szerint a Los Angeles – i Paul Getty múzeumban vendégszerepel:

 Nagy nehéz bronztömegnek a hátsó lábakra eső egyensúlyozási problémái miatt Leonardo azonban elveti a tervet, s áttér egy szolidabb, kocogó változatra, de azt is monumentálisra,  7 méter magasra tervezve!

A tervezett lovasszobor egy személyiség tiszteletének minden korábbi formáját szétrobbantotta, melynél már a felállítás helye is jelentőséggel bír:

Előtte levő, nem antik lovasszobrok (Gattemelata, Colleoni) funkciójukban síremlékek és felállításukkal szakrális közeghez, a szomszédos templomokhoz kötődnek. A Sforza lovasszobor is síremlékként van értelmezve, de helymegválasztásában a reprezentáció igénye, hatalom kinyilvánítása a célja.

A szobor öntésére ásott öntőgödör elérte a talajvíz szintjét, ezért új döntés született: fektetve kiönteni. Ez és egyéb problémák végül megakadályozták a szobor elkészültét,
az addig e célra begyűjtött bronzot ágyúöntésre használták fel. (Leonardót azonban szinte egész életén át, tovább foglalkoztatta a terv, módosított változatának elkészítését felajánlotta a Milánóba győzedelmesen bevonuló franciák kapitányának is.)

A dologról végül is csak azért írtam ilyen részletesen, mivel a legújabb kutatások alapján felmerült a szobor jelenkori elkészítésének gondolata, ennek keretében állították fel például olasz szakemberek először a debreceni kiállítás alkalmával, a lófigura mérethű kolosszusát speciális üveggyapotból elkészítve.

Leonardo hallatlan zsenijét és tudását bizonyítja a ló ezen újabb kori története is.
A mérnökök ugyanis mostanáig meg voltak győződve arról, hogy a terv nem valósulhatott volna meg, mert szerintük egy ekkora tömegű tűzforró bronzot nem lehetett volna kezelni, és hogyan is egyensúlyozott volna a soktonnás alkotás három lábon. A jelenkori fejlett informatika, valamint a Leonardo da Vinci kéziratában felsorolt adatok és precíz számítások azonban új válaszokat kínálnak.

Firenzei kutatók egy csoportja Leonardo feljegyzéseit és az áramlástannal kapcsolatos problémák megoldására szolgáló szimulációs rendszert ötvözve kiszámította, hogy a 722 centiméter magas, 70 tonnás szobor öntőformáját mindössze 165 másodperc alatt meg lehetett volna tölteni olvasztott bronzzal. “A terv teljes mértékben reális volt.”

Leonardo da Vinci egyébként gondosan elemezte az öntési eljárás összes problematikus momentumát. A fém optimális hőmérsékletét és az olvasztás megfelelő időzítését biztosítandó, egy speciális kohórendszert dolgozott ki. Az “időzítő-szerkezettel” ellátott kohókat egy bizonyos sorrendben nyitották meg. A rendszert pirotechnikai “szenzorok” irányították: az “érzékelők” meggyulladtak, mihelyt elérte őket a forró fém, jelezve, hogy ideje megnyitni a következő kemencét.

Leonardo figyelembe vette a szobornak az öntés szempontjából kritikus pontját is …

Fantasztikus, nem?

Ezen felbuzdulva tervezik, hogy 2015-re, amikor Milánó lesz a Világkiállítás színhelye, felállítják a szobrot.

Láttuk, milyen nagyszabású építkezések folynak már most Milánóban, hogy fogadni tudják azt, a mintegy 80 millióra taksált vendég mennyiséget, amit az Expo 2 hónapos csúcspontjára várnak. Toronyházak, kongresszusi centrumok és szállodák nőnek ki a földből, és… gyorsan még építenek addig 1- vagy ?2 metróvonalat, nehogy gond legyen a közlekedésben! (Hát azt a metrót sem a mi embereink managelik.)

És itt talán zárnám is a Leonardót taglaló milánói fejezetemet.

Ha ezzel, az általam is most gyakorolt blogírási fogalmakkal, mint címke = azok a bizonyos címkék, amikkel az egyes fejezeteket én jellemzem, és egy egy címszó minél többet előfordul a bejegyzéseim között, annál nagyobbra dagad a címkéje itt a lap jobb oldalán, végülis egy felhő (neve: címkefelhő) formát képezve -, szeretném őt jellemezni, beleértve a kortársak ránk maradt leírásait is róla,  ilyen szavak kerülnének ide:

festő, szobrász, autodidakta, hadmérnök, vízműépítő, műszaki tervező, feltaláló, anatómus, geológus, botanikus, vízmérnök, univerzális, zseni, lázas tervezések és végtelenbe nyúló előkészületek mindegyike megtalálható munkájában, kicsiny számú befejezett mű, nagyszámú jegyzet – és vázlat, hatalmas grafikai életmű, szép, kimunkált, precíz rajzok, megvalósuló utópiák, fantasztikus színházi előadások, udvari ünnepségek szervezője, ír, versel, lanton játszik, társasági nevettető, allegóriák gyártója, tükörírás, övben kis jegyzetfüzet, rózsaszín térdig érő festő köpeny, ápolt haj, -és szakáll, tisztaság és rend-mánia, két jobb-kezes, hatalmas testi erő, idegenkedik a női nemtől.

Trattato tartalmazza feljegyzéseit a festészetről, s kéziratai 10 kötetben sokszor lapokban, szétszóródva terjedtek Európában. Ezen műveinek egy gyűjteményét, a Leicesteri kódexet 1994.-ben egy aukción Bill Gates vette meg, 30,8 millió dollárért, ezáltal a világ legdrágább könyvévé téve.

Az előző bejegyzésemet egy Leonardo képmásait és tükrös aláírását tartalmazó csíkkal kezdtem, melyből talán kevéssé ismert az ifjúkori megjelenését tartalmazó Botticini Mihály Arkangyal arcképe (s tényleg csak zárójelben: Ő volt a modellje Verocchio ifjú Dávidjának is).

Most egy másík csíkkal zárnám a témát, ahol Leonardo két feltételezett önarcképével nyitok, folytatva a csak vázlatokon és más művészek másolatain át fennmaradt Anghiari csata jelenetet tartalmazó részlettel. Nem is tudom mondjam-e, hogy evvel az elpusztult festményével a történelmi festészet iskoláját teremtette meg.

Az utolsó kép Francesco Melzi festménye a művészről, aki az egyetlen hűséges tanítványa és mellette kitartó embere volt. Ő kisérte el, és volt vele Franciaországban haláláig, rendezi össze és menti át az utókornak a Codex Atlanticusnak nevezett kötetét, mely Leonardo írásainak leggazdagabb gyűjteménye. Ezt a kötetet most Milánóban, egy drága hegyikristály ládikában őrzik, s rendeznek belőle időnként kiállításokat.

” az ember a világ kicsínyitett mása “

Leonardo

Milánó – 3. rész – találkozásaim Leonardóval

 Milánóba igazából egyfajta időutazásra jön az ember, ha már kicsit megfertőződött a művészetek által.

Leonardo Milánóban töltötte el élete leghosszabb periódusát egy szakaszban, s művészi karrierjének is itt volt a csúcspontja, eszmékben ez a leggazdagabb korszaka. Hát ezért kell ismerni a helyet, kicsit keresni porba veszett lábnyomát, beszívni ugyanazt a levegőt amit ő, anno 1483 -1499. közötti mozgalmas évein át.

De mielőtt belemerülnénk a milánói korszakba, máris tennék egy kitérőt megelőző találkozásaimhoz Leonardóval.

1. találkozás – 2003 nyara – Svájc

Hát az úgy volt, hogy amikor Balázs fiúnkat mentünk Genfbe látogatni, megálltunk a Wallis v. franciásan Valais tartományban levő Martigny városában, hogy a Fondation Pierre Gianadda időszakos kiállítását Paul Signac e célból, a világ különböző helyeiről kikölcsönzött képeiből megnézzük. S akkor ott a Fondation parkjában belebotlottunk a régi Arzenál házikójába, ami Leonardo a feltaláló címen hirdette kiállítását.

Ez az a típusú kiállítás, ami azóta már (?tavalyelőtt) járt Magyarországon is, de addig..

Döbbenten álltam a 4 szinten bemutatott, jórészt fából lemodellezett találmányai – bicikli, helikopter, óraszerkezetek, búvárruha stb.-előtt, megcsodáltam összetett városépítészeti terveit-,  a nyitható és emeletes hídjaival, bonyolult vízvezeték rendszereivel, elmés emelőgépes és mittudom én mire való lenyűgöző szerkentyűivel és elborzadtam háburús gépei, pusztító rajzai láttán. Nem is igen hittem a szememnek, hogy több száz évvel ezelőtt valaki már repülőben és autóban gondolkodott? De a modellek mellett ott álltak hitelesen, az azóta már jól ismert zsúfolt, egyszerre több mindenről szóló jegyzetlapjai…

Hát nekem ezt miért nem mondta senki? elkeseredett kérdés tolult fel bennem.

Hát persze, mondta. Egy egy mondatban, ami egy általános műveltség, vagy világkép kialakításához szükséges a nebulónak: Leonardo a reneszánsz ember megtestesítője, foglalkozott festészettel, szobrászattal, sok grafikája maradt ránk, és boncolt. És nem volt olyan ága az akkori tudománynak, amellyel ne került volna kapcsolatba.

Végülis benne van.

Csak az én fantáziám – és a Leonardóé  – nem is azonos bolygóról valók. Zseni, fantaszta, nagyokat álmodó, tudós és univerzális ember.

2. találkozás – 2007. augusztus – Párizs, Louvre

 

A képek, amikről a művészettörténet egyenként feljegyzett valami leg-et:

– A Mona Lisa: egyetlen képe sem gyakorolt akkora hatást a műfaj alakulására. Az újkori portréfestészet szimbolikus alkotásának számít, egyszersmind az eszményi portré.

– Sziklás Madonna: a művészettörténet egyik első alkotása, ami kikerül szakrális összefüggéseiből, s háttérbe szorult, az alkotás esztétikailag meghatározó értéke mögött.

– Egy nő arcképe, v. másképp La belle Ferroviere: itt nincs művészettörténeti leg, legfeljebb egy kis bulvársajtó: Lodovico il Moro egyik szeretője lehetett, esetleg felesége, Beatrice.

– Szent Anna harmadmagával : Leonardo teljes életműve összképét látják benne, minden visszatükröződik itt, amit korábbi éveiben elért, alkotott. Összefoglalja a festészeti törekvéseinek eredményeit: az alakok elrendezése és dinamikája, a rendkívüli -monumentálissá tett – tájháttér, a levegő kékje, a fények szuggesztivitása, az alakok érzelmi reflexióinak finom, de egyben tökéletes ábrázolása.

– Keresztelő Szent János: a sfumató technika nagyon hatásos példája. Leonardo itt már tökélyre fejlesztette a fény és árnyék ezer formájának ábrázolását, a finom átmenetek által az alak teljesen plasztikussá válik, a test szinte világít. Ez egyik utolsó alkotása.

Ide illik egy Goethe idézet:

“Az a sokféle adomány, amellyel a természet felruházta, elsősorban látásában összpontosult, ezért bár mindenre képes volt, nagysága legmarkánsabban festői zsenijében nyilvánult meg.”

Mindegyik festmény más és másképp hatott rám. Sajnos az az érzésem, hogy sokszor túlságosan is belénk ivódtak közhelyek, egy egy – esetünkben – kép nagyságáról, s hajlamosak vagyunk előtte állva, kicsi csalódást érezni. Ízlésekről nem lehet vitatkozni, tartja egy latin közmondás, azaz mindenki magának értelmezi az adott művet, de én ilyenkor elő szoktam venni az irodalmat, s hagyom magam olyan dolgok folyamatába belevonni, amit mai szemünkkel már képtelenek vagyunk látni.

Sokszor éppen azért nem látjuk meg a különlegest, az újszerűt benne, mert mint Leonardo esetében akár a Mona Lisánál, akár az Utolsó vacsoránál, olyan mértékben megváltoztatta a szemlélet – és ábrázolás módot az egész festészetben, hogy azzal teremtett iskolát, s azóta mindenki ebben a modorban készíti műveit…

Ő volt az a nyughatatlan elme, aki mindenütt az újat, a szokatlant, mai szóval: a kihívást kereste.

Én a magam részéről Leonardónál az angyalai és Madonnái gyönyörű arcábrázolásait szeretem. Angyalai, melyeket már zsenge ifjú korában mestere képe mellékalakjaiként festett, kilépnek a képből, elhomályosítják a teljes egyéb művet. Nézzük csak meg, ezt a kép bal szélén lévő angyalkát a Verocchio Krisztus megkeresztelése c. képén!

Vagy ezt a gyönyörű Madonna fejet a Sziklás Madonnáról (ez a londoni változatról van):

Ezek a lágy ecsetvonású, kedves alakok a fejemben valahogy kart-karba öltve járnak abszolút kedvenc festőm, Renoir ugyanilyen elragadó gyermek, – leány és női alakjaival.

3. találkozás – 2008. május – Loire völgye

A loire völgyi kastélyok körúton 5 kastélyt érintettünk, melyből kettőnél felmerült Leonardo neve is.

A csupa csipke, soktornyú Chambord-i kastély központi részében levő, dupla spirál, nyitott lépcsőház állítólag Leonardo tervei alapján lett létrehozva. A lépcsőház tulajdonsága, mondhatni attrakciója, hogy bár mindkét lépcső ugyanazon képzeletbeli tengelyen csavarodik egymásra, és oldalra teljesen nyitottak, a két lépcsőházban haladók nem látják egymást. Kipróbáltuk, tényleg így van.

A második kastély is gyönyörű, de kicsit szomorúbb volt az apropója annak, hogy  Leonardo neve felmerült. Itt van ugyanis eltemetve, az amboisi kastély kicsiny kápolnájában, egy gyönyörű kerttel körülvéve, s meredek sziklafal széléről tekintve le Amboise elragadó városára.

Szobra pedig  meghitt környezetben, a kert lankáin

Mert Leonardo un. második milánói korszakát már a francia udvar szolgálatában tölti.

Hogy kicsit tisztábban lássuk a viszonyokat: ebben az időszakban, mikor Leonardo élt, Italia egyetlen kavarodás: köztársaságok, félköztársaságok, erős és gyengébb hercegek kényuralma, a pápa világi hatalma alá vont területek összevisszasága. Mindenki harcban áll mindenkivel.

Franciaország az egyetlen egységesebb ország Európában, s ők is további területi hódítások céljával folyamatosan fegyverkeznek. Csak idő kérdése volt, hogy mikor fordulnak Milánó ellen, mellyel elérték Lodovico Sforza bukását. (Leonardo még ez előtt elhagyja Il Morót, mantovai és velencei megállókon át visszatér szülőföldjére, Firenzébe.)

Milánó francia helytartója, Charles d’Amboise és a francia király is (ekkor még XII. Lajos) élénk érdeklődést mutatnak Leonardo iránt, akinek egyáltalán nem volt közömbös, hogy Európa leghatalmasabb birodalmának kegyeit elnyeri-e. Így történik, hogy 1506 és 1510 között Firenze és Milánó között ingázva él és dolgozik, de ténylegesen már a francia király szolgálatában van. A francia királyi család mindig jóindulattal kezeli, s Leonardo utolsó előtti tartózkodási helyéről, Rómából (1514-1516), a Medici X. Leo pápa halálát követően,  I. Ferenc meghívására a francia udvarba megy.

Ambois-i királyi kastély közelében, Cloux-ban kap szállást. Élete utolsó 2 évét itt tölti.

Meghal Amboise-ben, 67 évesen, 1519-ben.

Innen, az amboisi kastély mellvédjéről kitekintve, ellátni a Cloux-i kastélyig, melynek bezoomolt képét is megmutatom most Nektek.

4. találkozás – 2009 október – Róma

Rómában, a Vatikáni képtárban található Leonardo kezdeti, Firenzei időszakából származó Szt. Jeromos képe, amely a bűnbánó aszkéta remetét kopár sziklás tájon jeleníti meg, arcán kiül a szenvedés és bűnbánat, szikkadt testén átlátszanak a csontok. A táj is, az ember is aszketikus, kopár, mondhatni nyomasztó. Erős, kifejező erejével azonban bizonyára elérte azt a visszaborzadást és elrettentést a hívőknél a bűnös gondolatoktól,  amit a vallás ezzel elérni kívánt. (Ekkoriban nincs még műkincs piac, a festők mindig megrendelésre dolgoztak, a saját művészi önkifejezést ezen belül kellett megoldani, ha sikerült. A megrendelések általában nem csak a témát rögzítették, hanem sokszor olyan részletességgel leírták az elvárt tartalmat, ami kiterjedt az alakok számától, a használandó színekig és a szentek palástja béléséig bezáróan, hogy  nem is tudom miért nem festették meg a megrendelők akkor már maguk a képet?!)

Rómában Leonardónak ezen túl nem sok nyomát találni, az ember inkább csak tudja, hogy itt is megfordult.

Először 1502-ben, amikor beáll hadi mérnöknek Cesare Borgiához. A rossz hírű és kegyetlen természetű Borgiától megkapja azt, amit eddig egyetlen megbízójától sem, a teljeskörű felhatalmazást és ellenőrzés nélküli bizalmat. Az őt cselekvési szabadságában biztosító megbízó levelét Borgia ekképp indítja “Kiváló és szeretett szolgánk, Leonardo da Vinci építész és legfőbb mérnök”. Eddigi helyein ugyanis sokszor csak apró, mellékes feladatokkal látták el, az őt oly nagyon érdeklő építkezéseknél, de másutt is, másoké volt a főszerep.  Jóllehet, közrejátszhatott ebben az a már széles körben ismert tulajdonsága, hogy nem igazán tud határidőket betartani…Végtelenségig tud egy egy munkára előkészülni, alapos feltáró munkákat végez, s a már elkészült mű sem elég jó neki soha… Csapongó fantáziájának és széleskörű érdeklődésének is  áldozata lehetett, mivel mindig több dologgal foglalkozott egyszerre…

De Cesare Borgiánál megkapta azt a mélyreható bizalmat, ami nagyon hiányzott addig önérzetének. Teljes lelkesedéssel veti bele magát a munkába, térképeket rajzol, harcászati megoldások garmadáját gyártja Borgiának, s járja vele az országot. S a Leonardo festészetének kedvelői szomorúan konstatálják, hogy a mester egyáltalán nem fest, nem születnek új művek. Ebből az időszakból sok feljegyzés keletkezik Machiavelli tollából  Leonardóról, akivel kölcsönösen nagyra becsülik egymást, s sokat beszélgetnek.

Egy évet tölt a Cesare Borgia kötelékében, majd amikor elkezdenek rosszra fordulni a dolgok (most a mérgek a Borgia családot irtják), ismét visszatér Firenzébe.

Onnan még egyszer távozik Rómába, amikor a firenzei Medici család egyik tagja kerül a pápai székbe, s Leonardo ezáltal jobb megbízásokat remél. Ez a számítása azonban nem teljesül, az öreg pápa türelmetlen vele szemben, nem viseli el a leonardói lassúságot, megbízásai inkább Michelangelót és Raffaellót találják meg. Őt végül  a Róma közelében levő, pontini mocsarak lecsapolási munkái megtervezésével bízza meg. De kétségtelenül,
e Rómában töltött évek (1514-16) eredménye, s egyszersmind pápai környezetet idéz meg, a Keresztelő Szent Jánost ábrázoló, utolsóként számon tartott képe.

A festő János evangéliumának első verseit fordítja át képpé, amely arról szól, hogy János tanúságot tett az isteni világosságról.

János evangéliuma első szavai:

Kezdetben vala az Ige

Az Ige Istennél vala

János Isten küldötte, nem maga a világosság, hanem csak tanúsítja azt. János nem eredője az isteni fénynek, hanem csak magába fogadja azt. A szinte feketeségig sötét háttérből felbukkanó Keresztelő Szent János a fény megtestesítője lesz. A fényforrás kívül van a képen. János jobb kezének felemelt ujja is arra, felfelé mutat. A sfumátót itt nem csupán az autonóm művészi kifejezőeszközként kell tekinteni, hanem a vallásos tartalom közvetítőjeként.

Csatolom azt a minden professzionalitást nélkülöző  gyenge fotót, amin megörökítettem e képet a Louvreban, a csodás Sziklás Madonna társaságában :

De Rómában azért még egy módon találkozhat az ember Leonardóval: éspedig a Raffaello Stanzáiban az Athéni Iskola képén. Ott, Raffaello ugyanis a ránk maradt hagyomány szerint, Platon alakjában Leonardót festette meg.

Gyönyörű kép, gyönyörű allegória. Raffaello nagyon tisztelte Leonardót, mondhatni rajongott érte, és amit lehet magába szívott tudásából, és azt átlényegítette raffaellóssá.

S a “rövid” kitérőmtől csak nem jutottam el a fő témáig: Leonardo és Milánó kapcsolatáig, de azt hiszem, arra tényleg jobb lesz egy külön fejezetet szánni.

De azért befejezésül betennék itt még két szép gondolatot, nálam okosabb és emelkedettebb emberek tollából:

Leonardo számára a festés olyan folyamat volt, amely alapos tudást és szinte valamennyi technika ismeretét igényelte. Geometria, dinamika, geológia, pszichológia.
Egy csata ábrázolásához szükség van a felkavart levegő és por pontos tanulmányozására; mindenesetre nem akarja annakelőtte ábrázolni, hogy nem látta a saját szemével, tudós várakozásban, teljességgel áthatva törvényeinek ismeretétől.  (Paul Valéry, 1895)

 Leonardo da Vinci, mély és sötét tükör, amelyben
szelíden mosolygó varázslatos angyalok jelennek
meg, titkokkal terhesen, az országukat övező
gleccserek és píneák árnyékában…

( Charles Baudeleaire, 1857)